Mellvért

Ma is felkelt a Nap. Nincs mit tenni. Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni, ellenben magaddal.
Ha imádkozol, hogy reggel ne keljen fel a Nap, mindenki ellen vétkezel, majd csalódott leszel, mert az égitest bizony ott lesz odafönn. Lehet, nem látod, milyen szép kerek, ragyogó... De ott lesz. Azt mondod más se lássa? Nem lehet. Árnyékot vethetsz, aljas vagy. De valójában a Nap felkel. Ha úgy döntesz, nem akarod látni, mást kell tenned. Becsukod a szemed. Látod? Csak, ha akarod. A szívedben ragyoghat, nem ragyoghat. Az égen bizony fenn van. Érted?
Vannak emberek, akik a szememben nem szeretettel azok - mármint az emberséges szót nem mindig adnám nekik. Én megbocsájtok, de nem az ő lelkükért... Én szeretnék nyugodt lenni. Nem felejtem el, de nem dorgállak meg, mert a viharra igyekszem pillangókkal válaszolni. Nem miattad, de ez a legtöbb, amit érted is tehetek.
Sokszor mosolyogsz rám, visszamosolygok, mert én szeretlek, akárhogy is. Ember vagy. Vétkezel, bántasz, csalsz, hazudsz. Közben tudom, hogy nem vagy egyenes, hogy félsz, hogy én is tudom mit tettél/mondtál ellenem. De én tisztellek annyira, hogy nem hozlak kellemetlen helyzetbe. Te viszont nem tisztelsz engem. Itt már azonnal bukott a dolog. Remélem érted. Azt teszed velem most, ami valaha fájt a szívednek, mikor Veled történt. Igaz? Vagy elfelejtetted? Én nem. Nehéz a mellkasom miattad/érted. Eddig sem volt könnyű, és Te sem segítesz ezen. Nem vártam el semmit, mégis csalódtam. Csalódott vagyok. Olykor dühös is, mert nem számítottam a késre a hátamba. Tőled sem, pedig megtanulhattam volna már : mindenki okozhat csalódást, fog is. Sajnos Te sem az ellenoldalt erősíted. Köszönöm szépen! Tanulok ezáltal, általad. IS. Megtanultam, hogy a mellvért a legártatlanabbnak hitt napon is legyen rajtam. Nehéz. Először fulldoklok, menni alig bírok, de majd szépen megerősödök hozzá. Már aludni is abban fogok, ha merek végre. Hiszen tudod, az éjjelek is harccal telnek. Akkor jön el az igazi hangzavar. A csendben. Amikor a mellvért nehéz, fémes hangja hűti a sajgó szívedet, egyre fagyosabb, nehezebb a levegő is. Ekkor ott a mező. Megjelent. Ködös, de tisztul... Mintha látnál valamit, de nem vagy biztos benne. Először üresnek hat, de érzed a leheletet a nyakadon. Kiráz a hideg. Összeszorul a gyomrod. Rettegsz. Majd óvatosan körül nézel. Látod, mindenki ellened van. Ő is, ő is. Te pedig nem ellenük, hanem valami más mellett. Nem ugyanaz, de nem értenek. Látod a nyílvesszőket. Szinte hallod, ahogy feléd suhannak. Elárulom, száguldanak feléd. Csak a mellvért, ami van Neked, Teérted. Becsukod a szemed, nagylevegő. Ugrasz jobbra, balra, fáradt vagy. Egy el is talált. Ezek nemhogy kevesebben, egyre többen vannak. A nyílvesszők egyre gyorsabbak. Rosszindulat, pletyka, kárörvendés, hazugság, képmutatás. Egyik mélyebben megsebez, mint a másik. Egyre fáradtabb vagy, vérzel. Van kiút??? Vagy csak csukjam be a szemem, szenvedjem el, elvérezve, csendben? Hiszen ordítva születtem, de halkan meghalni a méltóságos. Vagy ordítva szaladjak a tömeg felé? Sokkal többen vannak. Én egyedül. Egy-egy varjú száll a vállamra, akik szintén elpusztulnak a rám irányzott nyilak miatt...
Szóval... Sok nehéz nap áll még előttem, de majd elmúlik. Minden. A szerelem is, a jégcsap a palatetőn, a ránctalan bőröd, a hóvirág, az élet is. Minden. Mert minden EGY.
Azért szeretnék valamit mondani, ha kinyitod a füled.
Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket. Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat. Úgyhogy, ha kérdésed van rólam, nekem tedd fel, mert a végén a mellvértre szorulsz, ami végülis hasznos, csak mocsokul kellemetlen, hogy hordanunk egymással szemben. Nekem fáj tőle a lelkem, de te tudod. Én nem bántalak, eddig sem tettem. Nem vagyunk egyformák, szerencsére. Sosem akartam, hogy fájjon neked, hogy eless, hogy fázz. Hidd el nekem, én tudom, egy napon csend lesz... A mellvért sem zörög többé majd. Akkor fogsz gondolkozni igazán. Talán akkor már késő. Mert igenis tud késő lenni. És fáj... Mert eszedbe jut mennyi fájdalmat okoztál, mennyi könnycsepp hullhatott miattad, hányszor szúrtad a tőrt belém, ami fájdalma most hatalmas kőként nyomja a te lelkedet. Igaz?

De jó lenne a mellvért... Ami eltakarja a mell vért.. Fáj, ugye? Nekem is. De ne aggódj, mindjárt vége... Én is belehaltam párszor. Zúgott a fejem, zakatolt a szívem. De különben csend volt. Nem tudtam örülni a pillangónak, a baba kacajnak, a melegnek... A csóknak, az ölelésnek. Pedig ezek az igazi kincsek. Te miért nem ezzel foglalkozol? Miért nem ezt a sok jót teremted meg magadnak, hogy táplálkozhasson a lelked? Minőségien. Amitől felemelkedsz. Miért árnyékolsz nekem? Miért ez éltet téged? Boldog vagy ettől, elégedett? Vehetnénk egymásnak csokit, megehetnénk együtt, köszönhetnénk öleléssel, ami feltölt, de nem. Te megdobálsz kővel, fölém állsz. Én meg nem löklek el. Hülye vagyok. Hagytam, hogy elhatalmasodj, hogy táplálkozz belőlem. Nem tőled félek, attól, hogy elesel, és majd fáj neked. Ordítani tudnék... A szám csukva, a szemem könnyes. Te hogy vagy? Elégedetten fekszel le? A vasmellényed ott van az ágy mellett? Nem félsz? Nem fáj?

Én nem haragszom, ne izgulj! Magaddal kell számolni. Most lehet, hogy nem így érzed, de megtorolatlan nem marad semmi. Tudod, Isten bottal sosem... Viszont adott nekünk valamit: lelkiismeret. Az mindenkinek van. Akkor is, ha szunnyad. Majd eljön a csend. Én tudom... Talán már félsz is... Talán kapkodsz a vasmellény után... Talán látod a nyílvesszőket... De engem már nem.