Nos, megérkezett a
beszámoló, amit oly’ sokan vártatok tőlem.
Kissé megkésve, de annál nagyobb gondossággal ma elkészült, és hozzátok
is megérkezett. Remélem, hogy eleget tettem az összes feltett és nem feltett
kérdésnek.
Azzal kezdeném, hogy honnan is indult ez az egész ötlet. Még általános iskolában hatalmas vágyam volt, hogy adhassak, megváltsam a világot… Nyilván sokan álmodnak erről, aztán felnőnek. Nos, részemről is úgy gondolták, hogy majd ez elmúlik, rájövök, hogy milyen is a világ, hogyan működik, és akkor elmegy a kedvem. Drága Barátaim! Ez nem így történt. Időről időre erősebb lett bennem ez az érzés. Tettem-vettem, nem találtam a helyemet, míg végül középiskolában volt lehetőség ajándékozni és főiskolán is. Természetesen rajtam nem múlott. Azonban el kell áruljam, hogy az éhségem nem csillapodott. Valamit még mindig nem éreztem a helyén. Teltek felettem a napok, és csináltam itthon, suliban, majd a munkahelyemen is azt, amit kellett. IGEN! Jól tetszik olvasni: AMIT KELLETT. Sajnos nagyon kevés olyan dologra volt lehetőségem, amit igazán szerettem volna. Aztán összekaptam magam, és egyszer csak jöttek-jöttek az ötletek, a tervek, álmok és a tettvágy érzése. Az a fajta érzés, amikor képesnek is érzem magam megvalósítani az álmaimat. Amikor álmok többé nem csak álmok, hanem tervekké szövődnek, és nem csak éjjel jönnek a fejembe. Tudják mi ez… Biztos vagyok benne. Szóval érdeklődtem én a faluban, hogy van-e lehetőség valamiféle adakozásra, adományozásra, de nem igen kaptam visszajelzést. Emlegettem sokat, hogy de szuper lenne pedig. Sokat keresgéltem, sajnos mondhatom, hogy vesztegettem az időt, míg végül azt mondta nekem valaki, csináljam meg magam. Persze, majd pont én. Nem bíztam magamban.
Majd elmentem egy lakossági fórumra, ahol megismertem egy remek embert. Lényeg a lényeg, leültünk egy asztalhoz, és elmondtam neki ezt az álmom, míg végül azt találta mondani „ ... Niki! Csináljuk meg!”. Tudják mi lett belőle? Megcsináltuk.
Megbeszéltük, mit hogyan lenne jó, hol érdemes elkezdeni. Elkezdtük. Hatalmas volt a lelkesedés, plakátokat, szórólapokat készítettünk. Kiszórtuk a faluban a kedves családommal, majd elkezdtek gyűlni az ajándékok. Rengeteg érdeklődő volt. Aztán kezembe került a gyermekek listája, akikhez idén el kellene jutnia a karácsonyi manóknak. Nos, 52 gyermekkel indult a dolog, majd egészen 60-ra bővült. Így igaz. 60 csemete kapott tőlünk ajándékot. Minden ajándékot, kivéve 6 csomagot, mi magunk csomagoltunk be az Édesanyámmal. Hatalmas, de kielégítő és remek munka volt ez, amit csináltunk.
December 20-án elkezdtük kivinni a csomagokat. Körülbelül az ajándékok fele a külterületre került ki. Mindenki nagyon hálás volt, szeretettel fogadtak minket. Sokan meglepődtek, sírtak és nevettek. Igen, kérem. Sírtak is. Szóval megragadtuk a lehetőséget, de előbb megláttuk, mert lehetőségünk mindig van. Nézünk, látunk, majd megragadjuk, amit meglehet. Emberfeletti érzés volt ennyi boldog szülőt, nagyszülőt és gyermeket látni. Önző dolognak hangozhat ez tőlem, de tényleg élveztem. Látni a saját Édesanyám, és Tamás arcát is, ahogyan örülnek mások örömének… Leírhatatlan.
December 21-én pedig a falu többi gyermekének adtuk át a csomagjainkat.
Megemlíteném azonban, hogy mint semmi, ez sem ment simán, hiszen mindig van, aki kiteszi elénk a lábát. Most is volt, de köszönöm nekik, mert egyre csak erősítettek abban, hogy én ezt igenis képes vagyok végig csinálni. Meg azt mondta az egyik legkedvesebb ismerősöm, hogy a fénynek sötétség nélkül nincsen értéke, hogy úgy nem az igazi.. milyen igaz.
Életem egyik legszebb Karácsonya volt az idei. A lelkem mosolyog. Feltöltődtem. Tudják, ahhoz, hogy tudjunk adni, kapni sem hátrány.
Mindenkinek hálás vagyok, köszönöm szépen, és tudom, hogy a gyermekek és szüleik is hálásak, akikhez elkerültek az ajándékok. Adtunk ruhákat, tisztálkodási szereket, édességet, könyveket, játékokat. Jutott mindenkinek mindenből. Mellékelek néhány képet is, csak szemléltetni, és megosztani Önökkel néhány pillanatot. Nincsen minden megörökítve, hiszen a lényege ennek nem is az, hogy digitálisan legyenek elmentve a dolgok. A valódi kincs az, ha az ember részese ennek és megtapasztalja.
Hálás vagyok a Református Egyházközösségnek, hogy hátteret adtak nekem. Azt a hátteret, amihez bízva, biztonsággal fordulhattam. Segítettek boldog Karácsonyt szerezni sok családnak, és nem utolsóként segítettek valóra váltani egy álmomat. M. Tamás minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az adományozás gördülékeny legyen. A saját autójával vitt el minket átadni az adományokat a családoknak. Nélküle szintén nem jöhetett volna létre az akció. És még egy valami: ÖNÖK, AKIK ADOMÁNYOKAT AJÁNLOTTAK FEL, SZINTÉN NÉLKÜLÖZHETETLEN VOLTAK EHHEZ A CSODÁHOZ.
Gratulálok! Remélem, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor közösen csodát teremtettünk.
Azzal kezdeném, hogy honnan is indult ez az egész ötlet. Még általános iskolában hatalmas vágyam volt, hogy adhassak, megváltsam a világot… Nyilván sokan álmodnak erről, aztán felnőnek. Nos, részemről is úgy gondolták, hogy majd ez elmúlik, rájövök, hogy milyen is a világ, hogyan működik, és akkor elmegy a kedvem. Drága Barátaim! Ez nem így történt. Időről időre erősebb lett bennem ez az érzés. Tettem-vettem, nem találtam a helyemet, míg végül középiskolában volt lehetőség ajándékozni és főiskolán is. Természetesen rajtam nem múlott. Azonban el kell áruljam, hogy az éhségem nem csillapodott. Valamit még mindig nem éreztem a helyén. Teltek felettem a napok, és csináltam itthon, suliban, majd a munkahelyemen is azt, amit kellett. IGEN! Jól tetszik olvasni: AMIT KELLETT. Sajnos nagyon kevés olyan dologra volt lehetőségem, amit igazán szerettem volna. Aztán összekaptam magam, és egyszer csak jöttek-jöttek az ötletek, a tervek, álmok és a tettvágy érzése. Az a fajta érzés, amikor képesnek is érzem magam megvalósítani az álmaimat. Amikor álmok többé nem csak álmok, hanem tervekké szövődnek, és nem csak éjjel jönnek a fejembe. Tudják mi ez… Biztos vagyok benne. Szóval érdeklődtem én a faluban, hogy van-e lehetőség valamiféle adakozásra, adományozásra, de nem igen kaptam visszajelzést. Emlegettem sokat, hogy de szuper lenne pedig. Sokat keresgéltem, sajnos mondhatom, hogy vesztegettem az időt, míg végül azt mondta nekem valaki, csináljam meg magam. Persze, majd pont én. Nem bíztam magamban.
Majd elmentem egy lakossági fórumra, ahol megismertem egy remek embert. Lényeg a lényeg, leültünk egy asztalhoz, és elmondtam neki ezt az álmom, míg végül azt találta mondani „ ... Niki! Csináljuk meg!”. Tudják mi lett belőle? Megcsináltuk.
Megbeszéltük, mit hogyan lenne jó, hol érdemes elkezdeni. Elkezdtük. Hatalmas volt a lelkesedés, plakátokat, szórólapokat készítettünk. Kiszórtuk a faluban a kedves családommal, majd elkezdtek gyűlni az ajándékok. Rengeteg érdeklődő volt. Aztán kezembe került a gyermekek listája, akikhez idén el kellene jutnia a karácsonyi manóknak. Nos, 52 gyermekkel indult a dolog, majd egészen 60-ra bővült. Így igaz. 60 csemete kapott tőlünk ajándékot. Minden ajándékot, kivéve 6 csomagot, mi magunk csomagoltunk be az Édesanyámmal. Hatalmas, de kielégítő és remek munka volt ez, amit csináltunk.
December 20-án elkezdtük kivinni a csomagokat. Körülbelül az ajándékok fele a külterületre került ki. Mindenki nagyon hálás volt, szeretettel fogadtak minket. Sokan meglepődtek, sírtak és nevettek. Igen, kérem. Sírtak is. Szóval megragadtuk a lehetőséget, de előbb megláttuk, mert lehetőségünk mindig van. Nézünk, látunk, majd megragadjuk, amit meglehet. Emberfeletti érzés volt ennyi boldog szülőt, nagyszülőt és gyermeket látni. Önző dolognak hangozhat ez tőlem, de tényleg élveztem. Látni a saját Édesanyám, és Tamás arcát is, ahogyan örülnek mások örömének… Leírhatatlan.
December 21-én pedig a falu többi gyermekének adtuk át a csomagjainkat.
Megemlíteném azonban, hogy mint semmi, ez sem ment simán, hiszen mindig van, aki kiteszi elénk a lábát. Most is volt, de köszönöm nekik, mert egyre csak erősítettek abban, hogy én ezt igenis képes vagyok végig csinálni. Meg azt mondta az egyik legkedvesebb ismerősöm, hogy a fénynek sötétség nélkül nincsen értéke, hogy úgy nem az igazi.. milyen igaz.
Életem egyik legszebb Karácsonya volt az idei. A lelkem mosolyog. Feltöltődtem. Tudják, ahhoz, hogy tudjunk adni, kapni sem hátrány.
Mindenkinek hálás vagyok, köszönöm szépen, és tudom, hogy a gyermekek és szüleik is hálásak, akikhez elkerültek az ajándékok. Adtunk ruhákat, tisztálkodási szereket, édességet, könyveket, játékokat. Jutott mindenkinek mindenből. Mellékelek néhány képet is, csak szemléltetni, és megosztani Önökkel néhány pillanatot. Nincsen minden megörökítve, hiszen a lényege ennek nem is az, hogy digitálisan legyenek elmentve a dolgok. A valódi kincs az, ha az ember részese ennek és megtapasztalja.
Hálás vagyok a Református Egyházközösségnek, hogy hátteret adtak nekem. Azt a hátteret, amihez bízva, biztonsággal fordulhattam. Segítettek boldog Karácsonyt szerezni sok családnak, és nem utolsóként segítettek valóra váltani egy álmomat. M. Tamás minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az adományozás gördülékeny legyen. A saját autójával vitt el minket átadni az adományokat a családoknak. Nélküle szintén nem jöhetett volna létre az akció. És még egy valami: ÖNÖK, AKIK ADOMÁNYOKAT AJÁNLOTTAK FEL, SZINTÉN NÉLKÜLÖZHETETLEN VOLTAK EHHEZ A CSODÁHOZ.
Gratulálok! Remélem, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor közösen csodát teremtettünk.
