Idő...
Idő, mi telik feletted és felettem. Percekben számlálva, sebessége ugyanakkora, de Te is érzed valahogy, én is. Kinek gyorsabban, kinek lassabban telik, de nem valójában, csak a Te valódban. Nem tudom, csak remélem, mint általában, hogy érted. Nadin ma reggel nyolckor kelt fel. Ma nem úgy, hogy kialudta magát. Kegyetlen álmok gyötörték. Ki akarta nyitni a szemét. Éppen a vadak nyilai és szuronyai elől menekülve, véres karját törölgetve zilált. Rohant. Maga mögé csak azért tekintett, mert tudni akarta mennyi van még hátra. Abban a pillanatban, hogy mögébe vetette tekintetét, két éles és már véres szurony hasította végig jobb karját. Rettegett. Tudta, hogy vége, hogy fáj. Végtelen időket érzett magán, végtelen súlyokat. Hallotta maga körül az őrjöngő tömeget, érezte vérének forróságát csurogni végig karján, majd lehullni a hideg, kopár földre. Végtelen hosszú szenvedés volt ez neki. FEL AKART KELNI: KI AKARTA NYITNI A SZEMÉT, majd a pamut és gyapjú ölelését, melegségét érezve, résnyi fényt látott, és fájdalmat a karján már nem, csak lelkén érzett, de úgy találta, bár a karja vérezne, mint a lelke. Erőt véve magán felkelt, és vízért nyúlt...
Telnek a napok...
Felettem és feletted is. Percekben számlálva, sebessége ugyanakkora, de Te is érzed valahogy, én is. Kinek gyorsabban telnek, kinek lassabban. Mindenkinek ugyanúgy, de valódban máshogy, egyénenként.
Egy a nem mindEGY. A 'hogyan'.
Nadin kinyitotta a zsalugátereket, melyek nyikorogtak. Sűrű köd lepte el a tanyát és környékét. Hallani éppen csak a lehulló őszi levelek hangjait lehetett, ahogy csörgedeznek egymáson, míg mások a ködtől nedvesen, lágyan hulltak a földre, egymásra.
- Mintha minden egyes levél az elmúlt perceket jelentené. -gondolta Nadin. Majd felsóhajtott, megvetette ágyát, és öltözni kezdett. Gondosan vasalt és hajtott ruháit húzta elő a szekrényből, majd hajába túrva kabátot vett magára, és kissé kopott fekete cipőjét is bekötötte. Kosarat fogott a kezébe, megszámolta rongyos tárcájában aprópénzét, és elindult a városba.
Mindenki munkába sietett, vásárolni az ebédhez vagy a jószágoknak. Ki kocsival, ki lábszerrel. Sietve kelt át az úton, szinte fejét lesütve, kerülve mások tekintetét. Azonban a bolt előtt galambokat pillantott meg, melyek mérgesen, keseredetten kurrogtak, morzsákért leskődve a járókelőkre. Hideg volt, fáztak. Senki nem adott nekik enni, Nadinnál nem volt semmi, és rettegett is a galamboktól. Ennek ellenére kissé bűntudatosan arra gondolt, bár tudna adni nekik egy kis szárazkenyeret. Ekkor kissé balra tekintve meglátta Smith gazda fiát, kiknek birtokainak száma és mérete tengernyi, önbizalma a földjeiktől is több. Ifjabb Smith Nadinra mosolygott, aki ettől kizökkent, és nem találta hirtelen a bolt ajtaját. Nem mosolygott vissza. Nincsen neki semmilyen kapcsolata Smithékkel, csak látta már korábban őket, és mindenki ismeri azt a családot. Olyanok, mint a hiénák. Hangosan nevetve tépik le rólad az utolsó réteg húst is... És Nadinnak volt egy apró földje, ami neki pénzt ugyan nem igen hozott, de a föld jó termőföld volt, és közel volt Smithék birtokához is. Éppen ezért Nathan és az apja már évek óta szeretnék elvenni Nadtól, de a lány hajthatatlan. Semmi egyebe nincs.
Beloholt a boltba, ahol előkelő asszonyok, hölgyek teli kosarakkal, mosoly nélkül sétáltak, fizettek, távoztak. Egy nő mosolygott az eladóra, kinek baba volt a kezében, és Nadin is mosolygott, ám másodperceken belül a következő párbeszédnek lett fül- és szemtanuja.
- Jó napot kívánok!
-Jó napot! -morogta az eladó.
- Asszonyom, van egy babám, kérhetném, hogy ne számoljon olyan sokat? -bazsajgott a vevő asszony, majd folytatta:
- Odaadom, számolja be. Néha kissé sokat sír, Ön is babázhatna, gondolom már maximum unokákkal lehet. Jól járnánk mind a ketten. -viccelni próbált az anyuka. Talán komolyan gondolta. Nem tudom. Nadin látta, ahogy félszegen néz az eladóra, hátha. Vajon mosolyra várt vagy groteszk módon félig komolyan gondolta? (Viccnek is rossz. -gondolta magában.)
- Én már örülök, hogy túl vagyok a nehezén. Nem kell ez már nekem. -csak az árut nézve, félhanggal de határozottan mondta az eladó. Nadin leghosszabb három perce volt ez az idő a sorban. Ez a szerencsétlen tanyasi lány csak újra összeráncolta ajkait, és az életunt eladó siető kezeit nézte, ahogy igyekszik minél hamarabb megszabadulni az ízléstelen anyukától. Aztán mit ad Isten? Vele szemben áll hirtelen Smith fia. Kellemetlen volt. Látta Nathan sunyi mosolyát, és miközben az eladóra várt, érezte tekintetét a vállain. Alig bírta kivárni a sorát. Lassan telt az idő. Nagyon, nagyon lassan. Félt, hogy ez az öntelt, önelégült nagyfejű Nathan megszólítja. Végül rákerült a sor, kirohant a boltból, szinte egészen hazáig.
Hazaérkeztével kipakolt kopott kosarából, majd kimosta a ruhákat, kiterigette őket, s közben merengett.
- Mi lesz holnap? Hasznos dolog ez, amit csinálok? Előre visz engem? Mi történik? -ily' kérdésekkel vívta a harcot odabenn Maga ellen és az Idő ellen.
Testvére érkezése a déli harangszó után már várható volt, ám Ő nem készített ebédet, hiába vette meg utolsó fillérjeiből a hozzávalókat. Arra gondolt, ezt csinálta tegnap, ezt csinálja holnap, és tegnapelőtt ugyanígy kezdte a napját, majd folytatta. Mozdulatlan szemekkel a rekaméra ült, kezeit összekulcsolva ölébe tette, és küzdve a bűntudattal, hogy Ő ma nem főzött, remegett. Nadin tudta, hogy valamit tennie kell, mert ez nem az az út, amin élvezné az utazást, nem az az út, ami végére Ő célt tűzött. Ez egy másik, amiről kitérne vagy színesebbé tenné. Mondjuk ültetne virágokat az út szélére, amit locsolni, gyomlálni kellene. Virágokat, melyek napfénnyel táplálkoznak, melyeket bárki eltiporhat, ha nem elég figyelmes vagy csak egyszerűen nem szereti a virágokat. Nárciszt akart, nefelejcset, rózsát, ibolyát, hóvirágot, kaktuszt és fákat. AKARTA. Akarta a látványt, az illatot, a munkát, melyet gyönyörűségükbe és életükbe szeretett volna fektetni, hogy tündökölhessen az Élet. Az Élet, ami utat tör magának, akárhol is, akármennyi időbe is telik. AKARTA.
- Ültessek fát? Fát akarok ültetni. Látni akarom, ahogy suhancból hatalmas, méteres árnyékot adó fa lesz. Látni akarom, részese akarok lenni. Bízni, hogy a nyárvégi viharok tépik még zsenge ágait, alig kinőtt leveleit, és Ő kiállja. Kiállja, mert igaz, hogy koronája megtépázható, de gyökerei a földbe ásva magukat, élnek tövább, és hajtanak újra a levelek. Én a földbe ásom. Ásó kell, erő és víz. Nincs ásó? Kézzel vájom ki a gödröt, mely a fácskámnak az Életet jelenti, míg ember oda akkor kerül, mikor elmúlt az idő valahol. Egyiknek az ajtó bezárul, míg másiknak kinyílik. Egy azonban biztos: Kezdődik valami új mind a két gödröt kiásva. Sírni nem kell... -s könnyeivel küzdve, gondolatmenetét nem befejezve, Nadin becsukta a reggel kinyitott ablakot, mert fázott, és mert talán már túlzottan marta ez a hatlmas erővel feltörő gondolatsor a rongyosra tépázott lelkét.
Meglátott a kandalló felett egy családi képet, melyen Ő, Édesanyja, Fivére és Édesapja állnak egymás mellett. Mindenki mosolyog. A fivére teliszájjal, Ő félszegen, ÉletAdói pedig üzenve. Üzennek neki mindig, mikor a képre néz. Tudta, hogy a szülei már ültettek fákat. Igyekeztek kellően mélyre ásni a gyökereket, hogy ne fagyjanak el, és a viharok se legyenek képesek kitépni őket a földből. Nem egyet ültettek. Többet. Így hol erről, hol arról fúj a szél, mindig óvja valamelyest egyik a másikat. Idővel törzseik megvastagodtak, vastagodniuk kell még, gyökereik szerteágazóbbak lesznek az idő múlásával, amelyekkel jobban tudnak majd a földbe kapaszkodni. Érted? Így a viharnak még kisebb esélye lesz eltüntetni őket a föld felszínéről. Aztán ott az a hatalmas lombkorona, ami az övék lészen majd. Teremhet rajtuk gyümölcs, vagy belakhatja ágaik sürejét dalos madarak hada.
-Ez az! -kiáltott fel kissé erőre kapva Nad. Megitta már kiöntött kávéját, mosolygott. Tudta, hogy fagyott földet ásni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Azt is tudta, ha nincs ásó, a fagyott föld mégnagyobb kihívást fog majd jelenteni számára.
- Fagyott föld? November van! Ne keresd a kifogásokat, Nadin, te bőgőmasina. Te Pató Pál Úr! Teeeee!!!! Virágaid idebenn is lehetnek, cserépben. -beszélt magához, erőt merítve akkor már saját szavaiból.
- Mintha minden egyes levél az elmúlt perceket jelentené. -gondolta Nadin. Majd felsóhajtott, megvetette ágyát, és öltözni kezdett. Gondosan vasalt és hajtott ruháit húzta elő a szekrényből, majd hajába túrva kabátot vett magára, és kissé kopott fekete cipőjét is bekötötte. Kosarat fogott a kezébe, megszámolta rongyos tárcájában aprópénzét, és elindult a városba.
Mindenki munkába sietett, vásárolni az ebédhez vagy a jószágoknak. Ki kocsival, ki lábszerrel. Sietve kelt át az úton, szinte fejét lesütve, kerülve mások tekintetét. Azonban a bolt előtt galambokat pillantott meg, melyek mérgesen, keseredetten kurrogtak, morzsákért leskődve a járókelőkre. Hideg volt, fáztak. Senki nem adott nekik enni, Nadinnál nem volt semmi, és rettegett is a galamboktól. Ennek ellenére kissé bűntudatosan arra gondolt, bár tudna adni nekik egy kis szárazkenyeret. Ekkor kissé balra tekintve meglátta Smith gazda fiát, kiknek birtokainak száma és mérete tengernyi, önbizalma a földjeiktől is több. Ifjabb Smith Nadinra mosolygott, aki ettől kizökkent, és nem találta hirtelen a bolt ajtaját. Nem mosolygott vissza. Nincsen neki semmilyen kapcsolata Smithékkel, csak látta már korábban őket, és mindenki ismeri azt a családot. Olyanok, mint a hiénák. Hangosan nevetve tépik le rólad az utolsó réteg húst is... És Nadinnak volt egy apró földje, ami neki pénzt ugyan nem igen hozott, de a föld jó termőföld volt, és közel volt Smithék birtokához is. Éppen ezért Nathan és az apja már évek óta szeretnék elvenni Nadtól, de a lány hajthatatlan. Semmi egyebe nincs.
Beloholt a boltba, ahol előkelő asszonyok, hölgyek teli kosarakkal, mosoly nélkül sétáltak, fizettek, távoztak. Egy nő mosolygott az eladóra, kinek baba volt a kezében, és Nadin is mosolygott, ám másodperceken belül a következő párbeszédnek lett fül- és szemtanuja.
- Jó napot kívánok!
-Jó napot! -morogta az eladó.
- Asszonyom, van egy babám, kérhetném, hogy ne számoljon olyan sokat? -bazsajgott a vevő asszony, majd folytatta:
- Odaadom, számolja be. Néha kissé sokat sír, Ön is babázhatna, gondolom már maximum unokákkal lehet. Jól járnánk mind a ketten. -viccelni próbált az anyuka. Talán komolyan gondolta. Nem tudom. Nadin látta, ahogy félszegen néz az eladóra, hátha. Vajon mosolyra várt vagy groteszk módon félig komolyan gondolta? (Viccnek is rossz. -gondolta magában.)
- Én már örülök, hogy túl vagyok a nehezén. Nem kell ez már nekem. -csak az árut nézve, félhanggal de határozottan mondta az eladó. Nadin leghosszabb három perce volt ez az idő a sorban. Ez a szerencsétlen tanyasi lány csak újra összeráncolta ajkait, és az életunt eladó siető kezeit nézte, ahogy igyekszik minél hamarabb megszabadulni az ízléstelen anyukától. Aztán mit ad Isten? Vele szemben áll hirtelen Smith fia. Kellemetlen volt. Látta Nathan sunyi mosolyát, és miközben az eladóra várt, érezte tekintetét a vállain. Alig bírta kivárni a sorát. Lassan telt az idő. Nagyon, nagyon lassan. Félt, hogy ez az öntelt, önelégült nagyfejű Nathan megszólítja. Végül rákerült a sor, kirohant a boltból, szinte egészen hazáig.
Hazaérkeztével kipakolt kopott kosarából, majd kimosta a ruhákat, kiterigette őket, s közben merengett.
- Mi lesz holnap? Hasznos dolog ez, amit csinálok? Előre visz engem? Mi történik? -ily' kérdésekkel vívta a harcot odabenn Maga ellen és az Idő ellen.
Testvére érkezése a déli harangszó után már várható volt, ám Ő nem készített ebédet, hiába vette meg utolsó fillérjeiből a hozzávalókat. Arra gondolt, ezt csinálta tegnap, ezt csinálja holnap, és tegnapelőtt ugyanígy kezdte a napját, majd folytatta. Mozdulatlan szemekkel a rekaméra ült, kezeit összekulcsolva ölébe tette, és küzdve a bűntudattal, hogy Ő ma nem főzött, remegett. Nadin tudta, hogy valamit tennie kell, mert ez nem az az út, amin élvezné az utazást, nem az az út, ami végére Ő célt tűzött. Ez egy másik, amiről kitérne vagy színesebbé tenné. Mondjuk ültetne virágokat az út szélére, amit locsolni, gyomlálni kellene. Virágokat, melyek napfénnyel táplálkoznak, melyeket bárki eltiporhat, ha nem elég figyelmes vagy csak egyszerűen nem szereti a virágokat. Nárciszt akart, nefelejcset, rózsát, ibolyát, hóvirágot, kaktuszt és fákat. AKARTA. Akarta a látványt, az illatot, a munkát, melyet gyönyörűségükbe és életükbe szeretett volna fektetni, hogy tündökölhessen az Élet. Az Élet, ami utat tör magának, akárhol is, akármennyi időbe is telik. AKARTA.
- Ültessek fát? Fát akarok ültetni. Látni akarom, ahogy suhancból hatalmas, méteres árnyékot adó fa lesz. Látni akarom, részese akarok lenni. Bízni, hogy a nyárvégi viharok tépik még zsenge ágait, alig kinőtt leveleit, és Ő kiállja. Kiállja, mert igaz, hogy koronája megtépázható, de gyökerei a földbe ásva magukat, élnek tövább, és hajtanak újra a levelek. Én a földbe ásom. Ásó kell, erő és víz. Nincs ásó? Kézzel vájom ki a gödröt, mely a fácskámnak az Életet jelenti, míg ember oda akkor kerül, mikor elmúlt az idő valahol. Egyiknek az ajtó bezárul, míg másiknak kinyílik. Egy azonban biztos: Kezdődik valami új mind a két gödröt kiásva. Sírni nem kell... -s könnyeivel küzdve, gondolatmenetét nem befejezve, Nadin becsukta a reggel kinyitott ablakot, mert fázott, és mert talán már túlzottan marta ez a hatlmas erővel feltörő gondolatsor a rongyosra tépázott lelkét.
Meglátott a kandalló felett egy családi képet, melyen Ő, Édesanyja, Fivére és Édesapja állnak egymás mellett. Mindenki mosolyog. A fivére teliszájjal, Ő félszegen, ÉletAdói pedig üzenve. Üzennek neki mindig, mikor a képre néz. Tudta, hogy a szülei már ültettek fákat. Igyekeztek kellően mélyre ásni a gyökereket, hogy ne fagyjanak el, és a viharok se legyenek képesek kitépni őket a földből. Nem egyet ültettek. Többet. Így hol erről, hol arról fúj a szél, mindig óvja valamelyest egyik a másikat. Idővel törzseik megvastagodtak, vastagodniuk kell még, gyökereik szerteágazóbbak lesznek az idő múlásával, amelyekkel jobban tudnak majd a földbe kapaszkodni. Érted? Így a viharnak még kisebb esélye lesz eltüntetni őket a föld felszínéről. Aztán ott az a hatalmas lombkorona, ami az övék lészen majd. Teremhet rajtuk gyümölcs, vagy belakhatja ágaik sürejét dalos madarak hada.
-Ez az! -kiáltott fel kissé erőre kapva Nad. Megitta már kiöntött kávéját, mosolygott. Tudta, hogy fagyott földet ásni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Azt is tudta, ha nincs ásó, a fagyott föld mégnagyobb kihívást fog majd jelenteni számára.
- Fagyott föld? November van! Ne keresd a kifogásokat, Nadin, te bőgőmasina. Te Pató Pál Úr! Teeeee!!!! Virágaid idebenn is lehetnek, cserépben. -beszélt magához, erőt merítve akkor már saját szavaiból.
Rápillantott az órára, ami azt mutatta, a déli harang már két kerek órával ez előtt elmúlott. Észre sem vette. Nem is hallotta, pedig mindig figyeli a harangszót... Azt a nagy, mély, hangos bimbammot. Az óra ketyegését, a kismutató és nagymutató viszonyát...
Az Időt.
