Azt mondod...

Azt mondod, nehéz vagyok. Mit jelent ez? Nehéz megfelelni, nehéz alkalmazkodni, a  súlyomra gondolsz? Mondd el! Mondd el, kérlek!
Ez én vagyok. Bízol a változásban?
Azt szeretted meg bennem, ahogy simogatom a szélben lengedező fűszálakat. Azt szeretted meg bennem, ahogy ragyogó szemmel nézek az égre, mint aki olvas belőle. Mondtad nekem, szereted, ahogy szólok. Hogy sosem valami ellen, hanem valami mellett vagyok. Akkor mi a helyzet most? Elég lett? Megijedtél? Elfáradtál?
Te olyan csoda vagy nekem, mint amit a szememben látsz. Pontosan olyan. Nem gondolok kevesebbet semmivel. Nem tudok máshogy nézni. Ez a csoda benne Te vagy!
Nehéz vagyok. Csak azt mondod... Kéred a csókom, adok. Aztán ellöksz. Azt mondod, nem kell!! Kiabálsz! Düh van a szemedben, a hangodban. Reccs! A már meglévő repedések mellett, nyílik egy új a szívemen. Te nem hallod, hiszen kiabálsz. A Düh rendezi be magát a Lelkedbe. Ott meleg ágya van neki. Te egedted be. A Düh... Na ő nehéz eset. Nem küzdöttél ellene, ahogyan nem küzdöttél értem ezáltal.
Elmondtam ezt Neked. Megoldás gyanánt kínáltam fel a Világot, magamat. Mindig újra és újra.
Mosolyogtál, puszit loptál. Nevettünk. Boldogság is költözött a szívedbe. Láttam a szemeden át. De pici percek múltán a Düh újra erőre kapott, ismét utat adtál neki. Újabb reccsenés, ezt sem hallottad, pedig ez kivérzett bizony... Már szemmel is látható lett volna, de a mérges ember más szemmel nézi a világot, engem.
Lett egy kisebb hasadék. Persze ennek idő kellett, hosszú játszma volt. Pillangókként táncoltunk, de néha csak egy kósza falevél voltam, akit a hatalmas erővel bíró Szél ide-oda rángatott. Elsárgultam. Hiszen Fa nélkül, a Fa nélkül, aminek gyökere ad életet, én sem létezem. Azt a gyökeret táplálni kell. Vízzel, kell biztos talaj és napfény. Egyik hiánya nélkül bizony szinte értelmét veszti a többi. Ez nagyon fontos! Szóval se Fa, se víz... Szél viszont volt. Most csend van, kopasz lett a Fa... Nincsenek levelek. Félelmetes, igaz? Lehet, hogy nem kapott vizet, kevés volt a napfény. Az is lehet, hogy elszárad. Franc tudja, jön-e a tavasz számára... Nem tudni. Csend van. A füled legalábbis semmit nem hall.

Én nem haragszom Rád. Tudom, hogy hiányzik valami. Igyekeztelek simogatni, napsütéssel válaszolni a viharokra, de elfáradtam. Megszúrtak a tüskék, felbuktam a kiálló gyökerekben.
Lehet, hogy nehéz vagyok. Azért kaphatott fel a szél. Nem tudom.
A Tenger is háborog néha, életek vesznek benne oda. Azonban sok élőlénynek életet ad, halászoknak táplálékot, kalandoroknak kalandot. Mindenkinek mást. Ezek az emberek, állatok, megtanulják ezt kezelni, dolgokat elfogadni. Megtanulnak úszni, élvezik azt. Megtanulnak vízi járműveket vezetni, élvezik azt. De a felszín nem minden...

Most csak ennyi. Ezt itt a felszín egyelőre. A többinek még idő kell. Búvárfelszerelés... Tudod.

Mellvért

Ma is felkelt a Nap. Nincs mit tenni. Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni, ellenben magaddal.
Ha imádkozol, hogy reggel ne keljen fel a Nap, mindenki ellen vétkezel, majd csalódott leszel, mert az égitest bizony ott lesz odafönn. Lehet, nem látod, milyen szép kerek, ragyogó... De ott lesz. Azt mondod más se lássa? Nem lehet. Árnyékot vethetsz, aljas vagy. De valójában a Nap felkel. Ha úgy döntesz, nem akarod látni, mást kell tenned. Becsukod a szemed. Látod? Csak, ha akarod. A szívedben ragyoghat, nem ragyoghat. Az égen bizony fenn van. Érted?
Vannak emberek, akik a szememben nem szeretettel azok - mármint az emberséges szót nem mindig adnám nekik. Én megbocsájtok, de nem az ő lelkükért... Én szeretnék nyugodt lenni. Nem felejtem el, de nem dorgállak meg, mert a viharra igyekszem pillangókkal válaszolni. Nem miattad, de ez a legtöbb, amit érted is tehetek.
Sokszor mosolyogsz rám, visszamosolygok, mert én szeretlek, akárhogy is. Ember vagy. Vétkezel, bántasz, csalsz, hazudsz. Közben tudom, hogy nem vagy egyenes, hogy félsz, hogy én is tudom mit tettél/mondtál ellenem. De én tisztellek annyira, hogy nem hozlak kellemetlen helyzetbe. Te viszont nem tisztelsz engem. Itt már azonnal bukott a dolog. Remélem érted. Azt teszed velem most, ami valaha fájt a szívednek, mikor Veled történt. Igaz? Vagy elfelejtetted? Én nem. Nehéz a mellkasom miattad/érted. Eddig sem volt könnyű, és Te sem segítesz ezen. Nem vártam el semmit, mégis csalódtam. Csalódott vagyok. Olykor dühös is, mert nem számítottam a késre a hátamba. Tőled sem, pedig megtanulhattam volna már : mindenki okozhat csalódást, fog is. Sajnos Te sem az ellenoldalt erősíted. Köszönöm szépen! Tanulok ezáltal, általad. IS. Megtanultam, hogy a mellvért a legártatlanabbnak hitt napon is legyen rajtam. Nehéz. Először fulldoklok, menni alig bírok, de majd szépen megerősödök hozzá. Már aludni is abban fogok, ha merek végre. Hiszen tudod, az éjjelek is harccal telnek. Akkor jön el az igazi hangzavar. A csendben. Amikor a mellvért nehéz, fémes hangja hűti a sajgó szívedet, egyre fagyosabb, nehezebb a levegő is. Ekkor ott a mező. Megjelent. Ködös, de tisztul... Mintha látnál valamit, de nem vagy biztos benne. Először üresnek hat, de érzed a leheletet a nyakadon. Kiráz a hideg. Összeszorul a gyomrod. Rettegsz. Majd óvatosan körül nézel. Látod, mindenki ellened van. Ő is, ő is. Te pedig nem ellenük, hanem valami más mellett. Nem ugyanaz, de nem értenek. Látod a nyílvesszőket. Szinte hallod, ahogy feléd suhannak. Elárulom, száguldanak feléd. Csak a mellvért, ami van Neked, Teérted. Becsukod a szemed, nagylevegő. Ugrasz jobbra, balra, fáradt vagy. Egy el is talált. Ezek nemhogy kevesebben, egyre többen vannak. A nyílvesszők egyre gyorsabbak. Rosszindulat, pletyka, kárörvendés, hazugság, képmutatás. Egyik mélyebben megsebez, mint a másik. Egyre fáradtabb vagy, vérzel. Van kiút??? Vagy csak csukjam be a szemem, szenvedjem el, elvérezve, csendben? Hiszen ordítva születtem, de halkan meghalni a méltóságos. Vagy ordítva szaladjak a tömeg felé? Sokkal többen vannak. Én egyedül. Egy-egy varjú száll a vállamra, akik szintén elpusztulnak a rám irányzott nyilak miatt...
Szóval... Sok nehéz nap áll még előttem, de majd elmúlik. Minden. A szerelem is, a jégcsap a palatetőn, a ránctalan bőröd, a hóvirág, az élet is. Minden. Mert minden EGY.
Azért szeretnék valamit mondani, ha kinyitod a füled.
Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket. Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat. Úgyhogy, ha kérdésed van rólam, nekem tedd fel, mert a végén a mellvértre szorulsz, ami végülis hasznos, csak mocsokul kellemetlen, hogy hordanunk egymással szemben. Nekem fáj tőle a lelkem, de te tudod. Én nem bántalak, eddig sem tettem. Nem vagyunk egyformák, szerencsére. Sosem akartam, hogy fájjon neked, hogy eless, hogy fázz. Hidd el nekem, én tudom, egy napon csend lesz... A mellvért sem zörög többé majd. Akkor fogsz gondolkozni igazán. Talán akkor már késő. Mert igenis tud késő lenni. És fáj... Mert eszedbe jut mennyi fájdalmat okoztál, mennyi könnycsepp hullhatott miattad, hányszor szúrtad a tőrt belém, ami fájdalma most hatalmas kőként nyomja a te lelkedet. Igaz?

De jó lenne a mellvért... Ami eltakarja a mell vért.. Fáj, ugye? Nekem is. De ne aggódj, mindjárt vége... Én is belehaltam párszor. Zúgott a fejem, zakatolt a szívem. De különben csend volt. Nem tudtam örülni a pillangónak, a baba kacajnak, a melegnek... A csóknak, az ölelésnek. Pedig ezek az igazi kincsek. Te miért nem ezzel foglalkozol? Miért nem ezt a sok jót teremted meg magadnak, hogy táplálkozhasson a lelked? Minőségien. Amitől felemelkedsz. Miért árnyékolsz nekem? Miért ez éltet téged? Boldog vagy ettől, elégedett? Vehetnénk egymásnak csokit, megehetnénk együtt, köszönhetnénk öleléssel, ami feltölt, de nem. Te megdobálsz kővel, fölém állsz. Én meg nem löklek el. Hülye vagyok. Hagytam, hogy elhatalmasodj, hogy táplálkozz belőlem. Nem tőled félek, attól, hogy elesel, és majd fáj neked. Ordítani tudnék... A szám csukva, a szemem könnyes. Te hogy vagy? Elégedetten fekszel le? A vasmellényed ott van az ágy mellett? Nem félsz? Nem fáj?

Én nem haragszom, ne izgulj! Magaddal kell számolni. Most lehet, hogy nem így érzed, de megtorolatlan nem marad semmi. Tudod, Isten bottal sosem... Viszont adott nekünk valamit: lelkiismeret. Az mindenkinek van. Akkor is, ha szunnyad. Majd eljön a csend. Én tudom... Talán már félsz is... Talán kapkodsz a vasmellény után... Talán látod a nyílvesszőket... De engem már nem.

Amikor magadnak ásod...

Hosszú idő telt el, de itt vagyok. Nagyon rég óta és sokszor gondoltam rá, hogy elkezdem elmondani, de végülis nem volt időm, nem volt kedvem, nem volt energiám... Nagyon felnőtt vagyok, igen, az ám. Élem a mindennapokat, dolgozok, jövök-megyek. Mosolygok, boldog vagyok, aktív résztvevője vagyok mindennek, ami körülöttem zajlik. Felfogom a történéseket, jól kezelem, megvagyok, meg van a helyem is. Azt csinálom, amit kell. Boldog a párkapcsolatom, vannak barátaim, sportolok, kellemes a szociális életem is. Vannak céljaim, jó úton haladok.

Aha, na persze...

Most elfogytam egy kicsit. Ülök a nappaliban, a melós ing, kisírt szemek, koszos szemüveg, fagyos kezek, remegő mellkas... A pillanat, amikor valamit mondani akarok, de nem tudok, csak arra vágyom, hogy valaki lássa végre a lelkem, anélkül, hogy szavak hagynák el az ajkaimat. Nincs, zavar van, szél, kicsit hideg, csíp. Nem a kényelem, nem a meleg, a langyos szellő. A félelem, a bűntudat, a remegő mellkas fájdalma, ami a lapockámig fáj. "Mi a baj?" Mondjam el? "Haragszol? Ne hisztizzél! Ne add fel, fiatal vagy! Jajj, ugyan!" Mindet hallom. Mindet hallom... Azért, mert reggel felkelek, ember vagyok. Embernek születtem. Én nem akartam. Ezt kaptam. Én is meg Te is. Isten azt mondta, annak kell lenned, kész! Ebből kellene kihozni a legjobbat, hiszen mind a terv részei vagyunk. Ez egy  a sokból. Ha ez nem válik be, jön a következő, de nem fogod tudni... Szóval ezért reggel te is felkelsz, sóhajtasz, kimész pisilni, megmosod az arcod, sóhajtasz, felöltözöl, sóhajtasz, eszel vagy nem, de sóhajtasz, bezárod az ajtót, sóhajtasz. Elindulsz, nézelődsz, mindenki megy valahová, mindenki tart valahová. Nem biztos, hogy tudják miért, hova... de mennek, mész Te is. Beérsz, sóhajtasz, mosolyogsz. "Jó reggelt!" Igyekszel azt tenni, ami a dolgod, amit várnak, ami miatt nem kérdeznek, ami miatt hiszik, hogy jó lehet ez a reggel vagy ez a nap. Teszed a dolgod, közben megannyi gondolat a fejedben. "Miért vagyok itt? Milyen izű az avokádó? Vajon a 4. emeleti ablakból számottevően kisebb a sérülés, amit szenvedhet valaki, mint az 5. emeletről? Melyik is az a növény.....? Oh melyik is...? Hol hagytam a sapkám? Miért ilyen formájú a körömágyam? Vajon az egyetlen embert, akit kedvelek, szeretek, vajon mikor űzöm el magam mellől? "

Megkérdezik: "Minden rendben?" - Két dolgot tehetsz. Azt feleled, persze. Ez hazugság. Ezzel omlasz le apró kockánként, fogysz el, fáj a szíved, mintha  égve porlana semmivé... A szörnyű kő a lekedet nyomja, hiszen fel kell adnod magadból egy darabot megint. Csendben, hazudva őrlődsz tovább. Ami nagyon nehéz.
VAGY! A folytonos felismerés: információszerzés, véleményalkotás, nem empátia.
Igen, ez történik majd. Tudod. Ennek ellenére mégis van, hogy hiszed, elmondhatod, kimondhatod, nyitott  fülekre találhatsz. Azért, mert ember vagy. Ez biológia, ez remény. Magadnak csinálod, de nem haragszom Rád. Tudom, hogy csak könnyebb szeretnél lenni, lepakolni egy kicsit a mázsányi köveket... Aztán majd fáj. Tudod is, hogy miért, akkor is, ha nem részletezem. Mindig mindenben csalódsz. Kár szépíteni. És ez nem az elvárások miatt van, hanem mert mind ilyenek vagyunk. Nem azt adjuk a másiknak, amit érdemel, ami nekünk is jól esne, hanem játszunk, uralkodik rajtunk a gonoszság, az irigység. Hiszen mikor esne jól Neked, ha arról pletykálnék, mekkora ribanc vagy? Mikor esne jól, ha egyáltalán bármi negatív dolgot mondanék rólad másoknak vigyorogva? Tudod milyen az, ha már miattad gyomorideggel kel fel az ember? Mikor lennél boldog, ha kimosolyognálak a szemed láttára, ha csámcsognék a lelked fájdalmán, ami nehéz a szívednek? Tetszene, ha féltékenységből, hiúságból pokollá tenném az amúgy is romokban heverő életed? Aztán mosolyogva kérdezném meg: "Mi baj van, Cicukám?" Utólag pedig... Szóval visszacsinálni nem lehet. Reménykedünk, hogy egy süti, egy bocsánatkérés a facebookon, egy banán, majd helyre hozza, de el kell mondanom: Nem!! Nem hozza helyre. Mert én megbocsátok, de nem a Te nyugalmad miatt. Udvarias igen, kedves nem leszek. Nem leszek, mert bántasz engem, kiölöd belőlem, hogy esélyed legyen másra, mint a belémszorult tisztelet. Az se érted van...
Előlről nem, de újra kezdeni lehet. Lehet, hogy nem ott, nem azokkal az emberekkel, de lehet. Neked is, nekem is. Kapcsolj!

Persze, amikor végtelenül fáj, ez nem jut eszedbe. Lávacseppekként gurulnak le a könnyeid az arcodon, szorít a mellkasod. Azt akarod, halj bele ebbe a fájdalomba, és ne gyötörjön többé. Egy pillanatra eszedbe jutnak a régi vágyaid, a baba, a motorverseny, a szenvedélyes szerelem a a sofőrülésben, a Hóember és a gombjai, a pizzáscsiga, az anyajegy a szerelmed jobb szeme alatt, a finom kis húsa, a drifttaxi, a túrórudi, Thor, a vízcseppes levelek a fólia mellett, a törpikés zsepi, a gödröcske egy mosolygó pofin, egy ásónyom, az elaludt kis haja Szíved Gyöngyének, a Tesód összenézős feje, Anyukád munkától teérted ráncos keze, Édesapád ezüstös haja... Ekkor mégjobban fáj a szíved, sajog, szétrobban. Üzenni akarsz mindenkinek, aki a szívedben él. Elmondani, hogy hálás vagy az összes letörölt könnycseppért, a fájdalomcsillapítókért, a lopva megevett fél palacsintáért, a Rám-szakadék illatáért, a VFR hangjáért, a varázsplédért, a jogosítványodért, köszönni akarod a sok teát, amikor sírtál, a tésztát, a kedvenc könyvedet, a Karácsonyfa illatát... Tudom.
Gondolsz arra is, hogy a főnök, mosolygva teszi, amit Neked tilt, hogy a Spotify csak 5 zenét enged ellapozni, ha nincs prémium előfizetésed. Eszedbe jut, hogy nem válaszolt a kérdéseidre, hogy csak nézett a szemedbe, amitől gyenge voltál és zavarodott, láttad, hogy ő is. Piszkálja az elmédet, hogy aki törődik Veled, miért teszi? Mit szeret benned? Miért nyitja ki a kocsiajtót, miért érdemled azt az "sz" hangot, miért mosolyog rád, ha kisírtad a szemed..? Foglalkoztat a kérdés, jól cselekszel-e, hiányzol-e valakinek, hiszen most csak... Az árnyékod van itt, a tested. Szorongatja a szívedet a tudat, hogy elveszítheted Őt. Azt sem tudod, miben kapaszkodj. A jövő fényes reményébe? A múltba, ami boldog volt, s talán megjavul, boldog lesz a jelen is? Nem tudod. Érzed, hatalmas az Univerzum, hatalmas az űr, megannyi csillag, megannyi szín, megannyi sötség. Most minden van, csak tisztaság és csend nincs. Átláthatóság, biztonság, melegség - NINCS.
Tudom, hogy gyenge vagy. A hatalmas szíved az oka, amiről Te nem így gondolkozol. Szerinted nem érdemled meg ezeket a kellemes emlékeket, szenvedni akarsz, de nem akarsz, szeretnél odaadni minden jót a szeretteidnek. Odaadni minden lehetséges jót nekik, aztán csendben köddé válni, hogy senkinek ne kelljen magyarázkodnod, ne kelljen többé titkolóznod, mire vágyik a szíved, ne kelljen hazug mosolyt erőltetned magadra... Tudom, mit érzel. És ez nem 2 mondat, hanem fájdalmas hetek, hónapok. Érzelmi hullámvasúton, jegyed csak Neked van, száguldozol, majd' kiesve, lóg a beled, jobbra csapódsz, aztán balra. Igen, tudom.
Egyik pillanatban szeretnéd, hogy legyen támaszod, a másikban elakarsz űzni mindenkit, aki egy kicsit is foglalkozik veled. Nem akarod bántani, fájdalmat okozni neki. Megőrülsz, biztos vagy benne. Van, hogy az elme annyi sérülést szenved, hogy az őrület határára kerül. Van, hogy a valóság nem más, mint puszta fájdalom. Hogy megszűnjön a fájdalom, az elme hátat fordít a valóságnak... Ekkor csukod be az ajtókat, nyitott szemmel álmodozol, nem nézel szét a zebrán, nem teszel mosógélt a mosómasinába, csak elindítod... Hagy forogjon. Ekkor jelenik meg a rutin. Veszélyes, nagyon veszélyes, de kimerült vagy, és a szervezeted igyekszik valamikor pihenni. Aludni nem tudsz, így ez jut neki. A sok kávé, a sírás, bambulás. Egyáltalán nem vagy aktív résztvevője az életednek. Ugye Te is tudod? Pedig fáj, Te szereted, Te akarod... Igen, tudom.

Valaki szerint " Azért vérzel, hogy tudd: élsz!" - engem sem nyugtat most a dolog, ne izgulj! De ez vigasz. Tudom. Azoktól, akik szeretnek, akik jót akarnak neked.
Meg kell tudni különböztetni a küzdelem miatt érzett fájdalmat attól az érzéstől, amikor a testem azt kéri, álljak meg, mert különben még súlyosabb következményekkel kell számolnia. Az a gond, hogy az ilyen pillanatokban teret nyer a fájdalom, és a gondolatok egy másik síkra helyezkednek, hogy elterelődjenek. Egy olyan helyre, ahol nincsenek színek, ahol minden fekete és fehér, élet vagy halál... Ahol sivárság van, és beletörődés. Ahol már a hullámvasút sincs. Egy holtág, ahol kidöglenek a halak, felfordul a melegtől a víz, élvezhetetlen, mocsaras, büdös... A gödör, amit Te ástál magadnak. Energiát fektettél bele, vizet is hordtál bele, ami végül feltört magától. Halakat telepítettél bele, amik gyarapodtak. Tél, tavasz, eljött a nyár, reménykedtél, majd melengeted benne a tested, vendégeket hívsz, megosztod az örömöd. Levetkőztél, feküdtél a parton pőrén, várva a tökéletes pillanatra, amikor végre ugorhatsz... És nézd, mi lett belőle. A halak holtan a víz tetején, a víz zöld, messziről bűzlik. Takargatod a meztelen tested, szorítod magad. Fáj.

Végül belesétálsz, elmerülsz. A kövek a szíveden nyomnak le. Semmi baj. Végre csend van...

A gödörben, amit Te ástál magadnak.