Etetés

Nadin ma hideg reggelre ébredt, de nem fázott. Odakünn suhogott a szél, de nem volt szomorú. Szerelmese csókjai melengették, keltették. Boldog volt. Álmosan Kedvese karját tenyerével arca alá húzta, és elveszett szerelmében. Meleg volt. Hallotta az udvari zajokat, ahogy a hideg, fagyott földön szalad a játékos pulija, ahogy kokasok és tyúkjaik ékes szóval köszöntik a zord reggelt. Ám odabe' pattog a tűz a kandallóban, mert a dolgos kezű, gondoskodó Úr, már tett a parázs, de tűz életéért. Mr. Dî munkás ruhájában csókot lehelt Nadin ajakira,  majd kicammogott az ajtóig, munkába indult. A lány sóhajtozva vizet melegített, megmosakodott, felöltözött. Kiment megetetni az állatokat. Éppen a kakast hesegeti odébb rongyos csizmájával, mikor valami az eszébe ötlik. Egy régi emlék, egy érzés. Az etetést innentől, mint gép végezte, nem mint máskor, a tyukokhoz, csibékhez beszélve. Magában beszélt. Valakihez.

-Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken, legyen az hideg vagy meleg, újraélednek a már eltemetett álmok, vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok kedvenc meséinkben, regéinkben, és a
Nap új arca is az erdőszéli patakok vízmosásaiban. De ma reggel reménytelen és szomorú vagyok, vagyis az lettem e pillanatban, s lám, te is csak szavak nélkül, mint eddig is már lassan 2 esztendeje, kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos fehérségű örök ismeretlenség, folyton folyvást elkülönít bennünket egymástól, talán néhol magunktól, de másoktól biztosan, határozottan. Közös múltunk immár, szétszóródott, haldokló gyöngyszemek az időben... Időben és térben...

Mi ez? Szavak, üzenet Neked. Nem tudom lehet-e gondolatom igaz, hogy ezek a sorok is, mint a többi már, csak gyöngyök a disznó elé. Mondd hát te! Mondd meg nekem! Valamikor vártam, tettem. Etettél, s etettem. Szavaid etettek engem, jelenlétem boldoggá tett téged. Igen. Én hittem, te pedig ettél, ittál, más hálójába bújtál. Nyújtottam a kezem, benne víz, mi életet ad, de te ellökted, földre hullt a víz, így nekem sem maradt. Aztán láttam, hogy a hely, ahová a nekednnyújtott víz ömlött, rózsát fakasztott. Sárgát, pirosat, szineset, igazit, csillogót. Ez jutott a rózsának a vizemből. Te pedig ittad a másét. Más szavait, de végül a hálóban csak lógtál, tudva, hogy ez ennyi. Szép a kilátás, sokáig vakon bámultad a ragyogó napot, amit sosem takart felhő, mert felette húzódott a háló, odalenn meg éppen a felhők közt kukucskáltál a völgyre, erdőkre, tengerekre, de sosem láthatod közelről, sosem mászhatod meg a hegyeket, nem ihatsz a patak vizéből, tested nem locsolhatod a hajnali harmatcseppekkel. Ennyi. Lógsz a hálóban biztonságban. Ott eső rád nem hull. Biztonságban vagy. A tested. Más pókoktól igen, de aki a hálóba szőtt... Nos, tőle kell a legjobban félj. Tudom, tudtam, hogy érzed, de féltél, hogy ha kivágod a hálót, sose többé a pókod, más eledel után néz, és meg is ütöd magad. Talán vérzel is. Csontod törik.

Azzal nem számoltál, hogy odalenn éltető víz, gyógyfüvek, virágok illata, fák gyümölcsei, mik éretted léteznek. Ragyogó, ropogó hó télen, mert nem csak napfény és világ a Világ. Arra nem gondoltál, hogy odalenn a valódi Élet. Fészkelő madarak, daloló madarak, hulló falevelek, eső, darazsak. Nem tudtad. Nem tudhattad, te buta kisfiú. Te esetlen, gyáva kukac. Van ezzel így más is. Én is, de nézd ott őt. Sokszor ő is fél. Normális amit tettél, de most egy dolog van itt: tél. Nem a szívemben, talán a tiedben. Nem a szívedben, csak a levegőben. Amit szívsz. Bele a testedbe. De érzés, lehet nyár, ősz, hideg, meleg, élet vagy halál...!! Csak bele a lelkedbe. Azt pakold teli! Azt éltesd, etesd! Legyen miből válogatni. Engedd! Engedj, hagy vigyen, hagy egyen, éljen, éltessen!!! -majd hirtelen meglátta, hogy üres a vasvödör.

Oh, csend van. Határozottan csend van. A tyukok csipegetnek, a kakasok kapirgálnak. A puli a pokrócon heverészik. Nadin arcát pirosra fújta a szél. Fázik. A tyukokra nézett.

-Sajnos ti eszitek a kukoricánk, mi eszünk tikteket. Én etetlek, majd te etetsz. Ez ilyen... Végül ki hamarabb, ki később, a sorrend nem lényeg, de vége.

Ültetni akarok!

Idő...

Idő, mi telik feletted és felettem. Percekben számlálva, sebessége ugyanakkora, de Te is érzed valahogy, én is. Kinek gyorsabban, kinek lassabban telik, de nem valójában, csak a Te valódban. Nem tudom, csak remélem, mint általában, hogy érted. Nadin ma reggel nyolckor kelt fel. Ma nem úgy, hogy kialudta magát. Kegyetlen álmok gyötörték. Ki akarta nyitni a szemét. Éppen a vadak nyilai és szuronyai elől menekülve, véres karját törölgetve zilált. Rohant. Maga mögé csak azért tekintett, mert tudni akarta mennyi van még hátra. Abban a pillanatban, hogy mögébe vetette tekintetét, két éles és már véres szurony hasította végig jobb karját. Rettegett. Tudta, hogy vége, hogy fáj. Végtelen időket érzett magán, végtelen súlyokat. Hallotta maga körül az őrjöngő tömeget, érezte vérének forróságát csurogni végig karján,  majd lehullni a hideg, kopár földre. Végtelen hosszú szenvedés volt ez neki. FEL AKART KELNI: KI AKARTA NYITNI A SZEMÉT, majd a pamut és gyapjú ölelését, melegségét érezve, résnyi fényt látott, és fájdalmat a karján már nem, csak lelkén érzett, de úgy találta, bár a karja vérezne, mint a lelke. Erőt véve magán felkelt, és vízért nyúlt...

Telnek a napok...

Felettem és feletted is. Percekben számlálva, sebessége ugyanakkora, de Te is érzed valahogy, én is. Kinek gyorsabban telnek, kinek lassabban. Mindenkinek ugyanúgy, de valódban máshogy, egyénenként.

Egy a nem mindEGY. A 'hogyan'.

Nadin kinyitotta a zsalugátereket, melyek nyikorogtak. Sűrű köd lepte el a tanyát és környékét. Hallani éppen csak a lehulló őszi levelek hangjait lehetett, ahogy csörgedeznek egymáson, míg mások a ködtől nedvesen, lágyan hulltak a földre, egymásra.
- Mintha minden egyes levél az elmúlt perceket jelentené. -gondolta Nadin. Majd felsóhajtott, megvetette ágyát, és öltözni kezdett. Gondosan vasalt és hajtott ruháit húzta elő a szekrényből, majd hajába túrva kabátot vett magára, és kissé kopott fekete cipőjét is bekötötte. Kosarat fogott a kezébe, megszámolta rongyos tárcájában aprópénzét, és elindult a városba.
Mindenki munkába sietett, vásárolni az ebédhez vagy a jószágoknak. Ki kocsival, ki lábszerrel. Sietve kelt át az úton, szinte fejét lesütve, kerülve mások tekintetét. Azonban a bolt előtt galambokat pillantott meg, melyek mérgesen, keseredetten kurrogtak, morzsákért leskődve a járókelőkre. Hideg volt, fáztak. Senki nem adott nekik enni, Nadinnál nem volt semmi, és rettegett is a galamboktól. Ennek ellenére kissé bűntudatosan arra gondolt, bár tudna adni nekik egy kis szárazkenyeret. Ekkor kissé balra tekintve meglátta Smith gazda fiát, kiknek birtokainak száma és mérete tengernyi, önbizalma a földjeiktől is több. Ifjabb Smith Nadinra mosolygott, aki ettől kizökkent, és nem találta hirtelen a bolt ajtaját. Nem mosolygott vissza. Nincsen neki semmilyen kapcsolata Smithékkel, csak látta már korábban őket, és mindenki ismeri azt a családot. Olyanok, mint a hiénák. Hangosan nevetve tépik le rólad az utolsó réteg húst is... És Nadinnak volt egy apró földje, ami neki pénzt ugyan nem igen hozott, de a föld jó termőföld volt, és közel volt Smithék birtokához is. Éppen ezért Nathan és az apja már évek óta szeretnék elvenni Nadtól, de a lány hajthatatlan. Semmi egyebe nincs.
Beloholt a boltba, ahol előkelő asszonyok, hölgyek teli kosarakkal, mosoly nélkül sétáltak, fizettek, távoztak. Egy nő mosolygott az eladóra, kinek baba volt a kezében, és Nadin is mosolygott, ám másodperceken belül a következő párbeszédnek lett fül- és szemtanuja.
- Jó napot kívánok!
-Jó napot! -morogta az eladó.
- Asszonyom, van egy babám, kérhetném, hogy ne számoljon olyan sokat? -bazsajgott a vevő asszony, majd folytatta:
- Odaadom, számolja be. Néha kissé sokat sír, Ön is babázhatna, gondolom már maximum unokákkal lehet. Jól járnánk mind a ketten. -viccelni próbált az anyuka. Talán komolyan gondolta. Nem tudom. Nadin látta, ahogy félszegen néz az eladóra, hátha. Vajon mosolyra várt vagy groteszk módon félig komolyan gondolta? (Viccnek is rossz. -gondolta magában.)
- Én már örülök, hogy túl vagyok a nehezén. Nem kell ez már nekem. -csak az árut nézve, félhanggal de határozottan mondta az eladó. Nadin leghosszabb három perce volt ez az idő a sorban. Ez a szerencsétlen tanyasi lány csak újra összeráncolta ajkait, és az életunt eladó siető kezeit nézte, ahogy igyekszik minél hamarabb megszabadulni az ízléstelen anyukától. Aztán mit ad Isten? Vele szemben áll hirtelen Smith fia. Kellemetlen volt. Látta Nathan sunyi mosolyát, és miközben az eladóra várt, érezte tekintetét a vállain. Alig bírta kivárni a sorát. Lassan telt az idő. Nagyon, nagyon lassan. Félt, hogy ez az öntelt, önelégült nagyfejű Nathan megszólítja. Végül rákerült a sor, kirohant a boltból, szinte egészen hazáig.
Hazaérkeztével kipakolt kopott kosarából, majd kimosta a ruhákat, kiterigette őket, s közben merengett.
- Mi lesz holnap? Hasznos dolog ez, amit csinálok? Előre visz engem? Mi történik? -ily' kérdésekkel vívta a harcot odabenn Maga ellen és az Idő ellen.
Testvére érkezése a déli harangszó után már várható volt, ám Ő nem készített ebédet, hiába vette meg utolsó fillérjeiből a hozzávalókat. Arra gondolt, ezt csinálta tegnap, ezt csinálja holnap, és tegnapelőtt ugyanígy kezdte a napját, majd folytatta. Mozdulatlan szemekkel a rekaméra ült, kezeit összekulcsolva ölébe tette, és küzdve a bűntudattal, hogy Ő ma nem főzött, remegett. Nadin tudta, hogy valamit tennie kell, mert ez nem az az út, amin élvezné az utazást, nem az az út, ami végére Ő célt tűzött. Ez egy másik, amiről kitérne vagy színesebbé tenné. Mondjuk ültetne virágokat az út szélére, amit locsolni, gyomlálni kellene. Virágokat, melyek napfénnyel táplálkoznak, melyeket bárki eltiporhat, ha nem elég figyelmes vagy csak egyszerűen nem szereti a virágokat. Nárciszt akart, nefelejcset, rózsát, ibolyát, hóvirágot, kaktuszt és fákat. AKARTA. Akarta a látványt, az illatot, a munkát, melyet gyönyörűségükbe és életükbe szeretett volna fektetni, hogy tündökölhessen az Élet. Az Élet, ami utat tör magának, akárhol is, akármennyi időbe is telik. AKARTA.
- Ültessek fát? Fát akarok ültetni. Látni akarom, ahogy suhancból hatalmas, méteres árnyékot adó fa lesz. Látni akarom, részese akarok lenni. Bízni, hogy a nyárvégi viharok tépik még zsenge ágait, alig kinőtt leveleit, és Ő kiállja. Kiállja, mert igaz, hogy koronája megtépázható, de gyökerei a földbe ásva magukat, élnek tövább, és hajtanak újra a levelek. Én a földbe ásom. Ásó kell, erő és víz. Nincs ásó? Kézzel vájom ki a gödröt, mely a fácskámnak az Életet jelenti, míg ember oda akkor kerül, mikor elmúlt az idő valahol. Egyiknek az ajtó bezárul, míg másiknak kinyílik. Egy azonban biztos: Kezdődik valami új mind a két gödröt kiásva. Sírni nem kell... -s könnyeivel küzdve, gondolatmenetét nem befejezve, Nadin becsukta a reggel kinyitott ablakot, mert fázott, és mert talán már túlzottan marta ez a hatlmas erővel feltörő gondolatsor a rongyosra tépázott lelkét.
Meglátott a kandalló felett egy családi képet, melyen Ő, Édesanyja, Fivére és Édesapja állnak egymás mellett. Mindenki mosolyog. A fivére teliszájjal, Ő félszegen, ÉletAdói pedig üzenve. Üzennek neki mindig, mikor a képre néz. Tudta, hogy a szülei már ültettek fákat. Igyekeztek kellően mélyre ásni a gyökereket, hogy ne fagyjanak el, és a viharok se legyenek képesek kitépni őket a földből. Nem egyet ültettek. Többet. Így hol erről, hol arról fúj a szél, mindig óvja valamelyest egyik a másikat. Idővel törzseik megvastagodtak, vastagodniuk kell még, gyökereik szerteágazóbbak lesznek az idő múlásával, amelyekkel jobban tudnak majd a földbe kapaszkodni. Érted? Így a viharnak még kisebb esélye lesz eltüntetni őket a föld felszínéről. Aztán ott az a hatalmas lombkorona, ami az övék lészen majd. Teremhet rajtuk gyümölcs, vagy belakhatja ágaik sürejét dalos madarak hada.
-Ez az! -kiáltott fel kissé erőre kapva Nad. Megitta már kiöntött kávéját, mosolygott. Tudta, hogy fagyott földet ásni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Azt is tudta, ha nincs ásó, a fagyott föld mégnagyobb kihívást fog majd jelenteni számára.
- Fagyott föld? November van! Ne keresd a kifogásokat, Nadin, te bőgőmasina. Te Pató Pál Úr! Teeeee!!!! Virágaid idebenn is lehetnek, cserépben. -beszélt magához, erőt merítve akkor már saját szavaiból.

Rápillantott az órára, ami azt mutatta, a déli harang már két kerek órával ez előtt elmúlott. Észre sem vette. Nem is hallotta, pedig mindig figyeli a harangszót... Azt a nagy, mély, hangos bimbammot. Az óra ketyegését, a kismutató és nagymutató viszonyát...

Az Időt.

Csend van -ki nem mondott

Hogy is mondjam...? Csend van, határozottan csend van.

Csak hallom az óra kattogását, hallatja velem, ahogy telik az idő. Minden egyes kattanás az idő múlását akaródzik jelenteni. Nem foglalkozom vele, főleg, mikor csend van. Azonban a Világ nem hagyja, hogy ne törődj az időnek múlásával.
Nyitva az erkély ajtó. Suhannak az autók, dübörög az alattunk lévő garázs elől egy fiatal srác autója. Ugatnak a kutyák, gyerekek szólingatják Mamát. Eközben a szoba ajtó susog, mert a konyhában is nyitva van az erkély ajtó.

Még mindig hallom, ahogy kattog az óra, kattog a laptop gombja is. Az összes karakter leütésénél kattog. Őszintén szólva rettenetesen zavar ez sok különböző hang. Nem bírom félretenni. Zajok a fejemben is.
A következő pillanatban már falusi otthonomban ülök, kopott, megtört székemben, ami évekkel ezelőtt is  kukába dobott volt, mikor hozzám került, de már lassan tőlem is oda kerül. Szóval... Ez a billentyűzet is kattog, csörög, zörög. Hangos. Fekete gombjain már megkopott fehér betűk vannak, amit összesen a pixelhibás monitor és a Szerelmemtől kapott sólámpa világít meg.

Igaz lehet ez? Talán én sem tudom.

Sok, sok, de talán annál is sokkal több aprónak tűnő, de hatalmas súlyú falevél röpköd a néhol napsütütte, néhol vihartól tomboló természetben. Nem csak néHOL, hanem néHA. Mie z? Elme? Igen. Élet. Életnek nevezve a funkcióktól, amit betöltesz. Életnek nevezve a funkcióktól, amik végbe mennek rajtad. Amit a világ, az emberek hagynak, hogy végbe menjenek benned, rajtad, neked, érted. A Te elképzelésed is ez? A Te fejedben is ezzel a jelentéssel bír az "Élet" fogalom? Van-e benned az Univerzumot is körülölelő Nagyságról fogalom és annak jelentése? Zajlik bennem a válasz ereje, történik valami. Érzem. Hiszem, de máshogy, mint a katolikus, máshogy, mint a református, és máshogy, mint Te, de mondom a lényeget: HISZEM.

Lehetnének közelibbek a szavaim, de ez nem erről szól. A lelkem is távol van, az érzéseim is számodra láthatalan magasságokban és mélységekben táncolnak a kegyetlen erővel. Nem, ez nem nagyképűség, de ha megszólalnék egy körben, ahol te is ott ülsz, nem tudnál figyelni engem. Akármennyire is van rá akaratod. Az kevés.
Kevés, mint bennem a jó kedv most. Nem azért mondom, de semmi.

Történik valami. Változás, amin már valószínűleg átmentem egyszer, vagy pont ezért kaptam ezt mégegyszer, mert akkor nem ment. Honnan veszem? Most is rémesen nehezen megy. Fáj belé a szívem. Talán az esszencia, az lehet a baj. Nem? Az nem lehet? Mi ez? Megint az Élet, mint olyan kerül témába. Ilyen érzés Édesanyának is, mikor munka után haza jön, és inkább csak feküdne. Megpróbálná feldolgozni az aznap történteket, de itt vagyunk mi, akik várjuk, hogy körülugráljon minket, és bátortalanok vagyunk ezt elmondani neki. Gyávák. Pedig megérdemlné, hogy tudja, többet tesz, mint azt "kellene". Többet tesz, mint én azt érdemlem.

Szavak. Kimondatlanok. Melyek csendben facsarják szét az amúgy meggyötört, összetódozott-fótozott lelked. Tudod micsoda súly? Nem kívánom neked. SE. Természetesen nem ez a 100 probléma van csak.

Megkaptam megint egy "baráttól", hogy facebookról találgat rólam, és nem tud hova tenni. -annyira egyszerű a történet. Ne találgass drága barátom, ne facebookon keresd az igazat! Nem kell engem hova tenni. Van nekem saját helyem. Ha valaki nem tudja hol van ez a hely, ő nincs a körben, mint ahogy ebből kifolyólag én sem az övében. Csak mondom, csak szólok, hogy figyeljél..

Nagyon elszomorított ez a dolog. Több okból kifolyólag. De leginkább azért, mert ennyi; facebookról találgatunk egy telefon helyett, vagy egy kopogás helyett. Én nem találgatok. Vajon miért?

Egy üzenet:

 

Kedves Barátom!

Meg kell tanulnunk egyedül élni, egyedül harcolni,és kellemesen csalódni, megkönnyebbülni, ha segítségre bukkanunk. Ne várj el... Magadnak okozol vele fájdalmat. Kedves Barátom! Rég nem láttalak, de attól régebben szívembe zártalak. Jól esne, ha erre járnál, akkor betérnél hozzám. Nevessünk újra együtt, mint régen.Illúziók... Csak megállok egy pillanatra, és figyelek. Kések a hátamba, ezt kaptam. Az elme határőr, de én kicselezem. Látom a szemedben, hogy nem értesz, de nem baj. Nem haragszom! Dehogy haragszom, csak nem feledem.Minden egyes szó, szófordulat itt van benn. Köszönöm! Adtál valamit. Valamit mindenképp kaptam tőled.


Legyen elég ennyi. A lényeg megint benn maradt. Nem tudom meddig tartogatom. Vajon egyszer kirobban-e, és csillagos eget fest-e színesebbé?

Márciusi elmeséta.

Az elmúlt pár nap legkedvesebb gondolatai és egy rózsaszín jácint gondoskodik a békés hangulatomról. Megosztanám Veletek, hátha akad, akinek szintén segít.

"Ne haragudj azokra az emberekre, akik övön aluli ütéseket visznek be, mert  egyszerűen nem érnek magasabbra."

Egy rövid párbeszéd részlet, amikor kissé elkeseredve és sötétebben vélekedtem az életem történéseiről:
*-(...)úgyhogy dobjuk a témát, és beszéljünk róla xy időpontban.
H: - Jól van Kicsikém.
*- Tiszta ideges vagyok. (...)és neked fontosabb dolgaid vannak.
H: - Nekem jelen pillanatban ez a legfontosabb. A jövőnk.
*- Apa az egyetlen ember, aki valaha ezt mondta nekem, úgyhogy megríkatsz.
H: Nem csak a Tiéd vagy enyém, hanem a Miénk! Nem érdekel semmi más! Ennél jobban.

A Tesóval strandolunk, a medence legvégében tartjuk magunkat.
B: Na mi van Erzsi?
*- (...) szóval te is megértheted, hogy úgy érzem, nem menne ez nekem, kevesebb vagyok nála.
B: Dehogy vagy. Csomó mindenben jó vagy. Például lehetnél fordító...vagy mi. (nevetünk, könny szökik a szemembe)
Erre a Tesó csak mosolyog, látom, hogy hirtelen keresi a gondolatait, és nevetve azt mondja:
-Szerinted Őt ez érdekli? (és ezután azt mondta, hogy ússzunk még 10 hosszt)
Elmentünk úszni, nevettünk, a társam volt tényleg. A lehető legtöbbet nyújtotta nekem. Tudod, éreztem, hogy végre érez engem, ami a lelkemben van. A Barátom.

Kezdem egyre jobban azt érezni, hogy minden lejtő az egyik irányból emelkedő. Odafele nehezebb, visszafelé könnyebb, vagy éppen fordítva. Érted?!

Február 25 -sok van még

Most sok minden van, ami foglalkoztat. Többek között újabb bonyodalmak a munkahelyemen. A változás szele van jelen, de közben csepereg az eső, ami normalis esetben csodálok, élvezek, de most éppen belecsapja a szél a szemembe... Szóval most inkább erről ennyit.

Aztán fura dolog történik velem barátság terén is. Az igaz barátok, mint a gyémántok, értékesek és egyben ritkák, míg a kamu haver olyan, mint a hulló falevél ősszel - bárhol, bármerre találsz.
De rengeteg módon tudok beszélni róluk.. Sok minden van bennem megint. Nem érzem a ragyogást. Újra csak azon gondolkozom, miért kell hazudni? Miért kell álszenteskedni és képmutatónak lenni? Kamu haj, kamu szemöldök, kamu ajkak, hazug szavak, kamu barátok... Ahogy a fecskék nyáron velünk vannak, a hidegtől űzve viszont eltávoznak, ugyanúgy velünk vannak a hamis barátok életünk derűs szakában, de mihelyt észreveszik szerencsénk telét, valamennyien elrepülnek. Igaze? Persze van az a fajta hazug barát is, aki veled van a bajban. Ami persze annyit tesz, hogy azon élvezkedik, neked mennyire szar. Ja... Van ilyen. Tapasztalat. Persze nem vagyok én mindent tudó...de történt velem ez-az. Tudom milyen a kamuk áldozatául esni.
A hamis barátok olyanok, mint az árnyékunk: miközben sétálunk a napsütésben, szorosan velünk tartanak, de azonnal elhagynak, amikor árnyékba érünk. Ilyen is van. Mintha égetné őket a sötétség... Nem tudom, hogy mennyire érted. Valójában azt mondom, hogy nincs is szükségem barátokra, közben vágyom rá. Aztán, ha valaki közelebb kerül, akkor megen csókolom, arconcsap. Valami mindig.
A legjobb barátom jelenleg egy olyan ember, akit csodálok, hogy ennyi minden ellenére is velem van. A kisElefántom, a KisMajmom. Mikor mi :D vicces. Ő az, akitől aztán eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy becsapna, nem bízhatok benne. Tudod milyen érzés az ilyen? Húú...egyedül azt nem szoktam neki elhinni, ha arról beszél, hogy nem is vagyok dagi, és hogy szép vagyok. De persze ez megint más lapra tehető dolog, mert közel sem az ő hibája.

SZERETEM.

Igazán szeretem. A szívemből. Tudod....az van, hogy volt szerelmem cset ablakban is. Azzal kezdődött, és úgy is végződött. Szomorú. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rabolt el belőlem egy darabot, de veszem vissza. Germán ország ide vagy oda. Egyre többet szereztem vissza magamból másoktól. Isten sokat segít...hogy mindig van kihez szóljak, de tudom, hogy végtelen hatalma mögött valójában nem követőkre vágyik, hanem emberekre, kik képesek a nyomdokaiba lépni. Tetszik érteni? Ne kövezz meg ezért, de lényegében nem lenne fájdalmasabb, mint a pofonok, a csalódások, amik a napjaimat színezik, ha tapasztalok másokról.

Milyen felemás érzések közt élünk. Én is, és biztos vagyok benne, hogy te is. Micsoda dolgok, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való. Érdekesen hangzik ez. De mi is az a képzelt dicsőség vagy a szégyen? Amikor írom, már érzem is. Akár magamra, akár egy konkrét személyre gondolva.

Milyen megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél. Pontosabb. Igaz? Hiszen akár egy baba vagy a párod szemébe nézel, kellene lásd a lelkét. Egyesek elfelejtik ezt a varázst, mi csak úgy adatik nekünk. Mások pedig galádul használják ellenünk.
És milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását. Legyen az akár gazdaság, politika, szociális szempont, bármi. Elég hiradót nézni, és máris azt hisszük, hogy látunk is... Nem ám. No, de erről ismét egy külön kisregényt lehetne írni.

Egyébként a KisMajom éppen különórán van, azért ültem ide blogolni. Máskülönben Vele beszélgetnék. Igen, mással nemigen. Gombócka ugyanis mondhatni elhagyott. Sajnos eltávolodtunk. Hiányzik ugyan a barátsága, de hiszem, hogy az eltelt napok nem véletlenek. Mindenesetre üzennék valamit, ha olvasol: hiányzol, Papi és szeretlek.

Szóval esik az eső. Nyitva az ablak. Hallom. Van is egy József Attila versem. Csodás.

József Attila:

ESIK

Állok, lábamnál tócsa nő
a pocsolyához - az a dolga.
Bevont farokkal bú elő
az eb, hogy lábam megszagolja.
Kövér az ég, az üdv a gondja,
pislog, dagad a püspök dombja,
fütyülnék s számra pára jő -
hát megfontoltan, mint a dudva,
gőzölgök szépen, komolykodva,
révedek én is, révedő.

Fütyültem könnyedébb koromba...
Esik, hogy nőjön sár meg bodza,
csak egy hűvösen heverő
répa, egy jámbor meszelő
meg én hallgatjuk gondolkodva.

Lassudad, országos eső
hulló hajamat panaszolja.

Dörmögő vagyok, dörmögő.
Meg ballagó, hisz evező
nem kell soha az országútra!

És dünnyög, motyog a cipő,
hogy csizmának is elég volna.

Feszeng a tök, búsong a boglya,
esik a mezítlábasokra,
a munkátalan munkásokra,
esik a remegő toronyra,
a lágy talajra, tulajdonra,
gödörlakó kubikusokra,
párnás, polgári lakásokra,
esik, esik, hisz az a dolga.

Lassudad, országos eső,
nehézkedve és panaszkodva.

Valamikor rengeteg versem olvastam, sőt volt hogy írtam is. Nem tudom hol vannak. Lényegtelen is igazából. Akkor segítettek, nyilván most mást írnék, és talán emlékeket hoznának nekem, amihez erőm, se kedvem nincsen.

Nézem az időt.
Nézem és nézem.
Majd egy óra még,
mire jön a Kedvességem.

Persze nem hozzám,
Csak ide a telefonhoz, amihez ide tartom az orcám.
Orcám, fülem,
S a kezem, mi beleremeg,
Ha hosszas órák után
Újra hallom végre az édes hangját.

Hiányzik.
Minden egyes percben az orcám könnytől ázik.
Ázik, s lelkem irdatlanul fázik.

Ekkor jön Ő,
Teste, lelke melengető.
Betakar vele,
Mindegy, hogy lelke az vagy teste,
A lényeg az, hogy a könnyeimet elfödte.

(Rímel, jött, írtam)

A Fertő

Halál.

Néha csak ennyi. Ez az, ami kicsúszik MEGOLDÁSKÉNT belőlem. Megoldás. Mennyire érdekes ez. Vajon megoldás ez? Ki így, ki úgy.
Emlékek csapódnak ide, s oda. Gondolatok, melyeknek nincs pont a végén. Kimondatlan és kimondhatatlan gondolatok, amelyek rothasztják a lelkem.

Csak kavarognak bennem a gondolatok, melyekkel imént vívtam, vívok ismét. Újra és újra.

Emlékszem Rá. Az összes szó, érintés és pillantás itt van bennem. Az az illat, amit Te nem érzel, mely csak árad belőle. Én ugyan már nem érzem, de emlékszem. Emlékek. Kínzó, gyötrő emlékek. FERTŐ. Minden szava. Szavainak mélysége, a mélységének sötétsége, a gyönyör és kegyetlenség szépsége, amely rommá omlaszt. Rommá tör, zúz. A Sötétség, mely tényleg gyönyörű, de gyönyörűségében kegyetlen. Ismered? Mikor a Te Mélységeddel kavarog az Univerzum sötétje. Az a fajta Sötétség és Mélység, amely tényleg rommá tesz. Hatalmas, magas, gigászi rommá. Egy csodálatos FERTŐ lesz belőled, amely ismét mély, csodás, bűzölgő gyönyör... A Kavargás. Az a lényeg.

Ismerd! Tudd már mit mondok!!! Van, aki ebbe szerelmes, kinek ez az Élet. Ki ebben látja életének értelmét, azt a mozgató erőt.

Kívülállóként oly' könnyű megoldásokat ötletelni a mélység elkerülésére vagy kilábalni abból. De benne...élni, létezni annyira más. Annyira nem így látsz, és nem is akarsz így látni. Egy ideig óráig jó benne lenni, megtapasztalni valami emberfelettit. Tudod? Mert ez az tud lenni. Meg van a maga gyönyörűsége. Mondom megint és megint. Azonban ez Szerelemmé alakulhat, és nem lehetsz belé szerelmes. A legnagyobb, de legkönnyebben ejthető hiba, hogy szerelmes vagy ebbe az érzésbe. nyomorba dönt. A magasba emel szépen, majd a nyomorba dönt, és mondom szépen: FERTŐ, fertő mi belőled lesz. Döglött halak, már nem kuruttyoló békák, nyálkás hínárok, víz felszínen úszkáló legyek, szúnyogok. Büdös, mocskos víz, és sár, iszap. Ez minden. Csalogat majd, mert a Mély valahogy mindenkit vonz. Ízleld, szagold, hagyd, hogy ujjaid tapasztalják a víz selymét vagy érdjét. Hagyd, hogy guruljanak ujjaidon a bűzölgő cseppek! Lökdösd odébb a tetemeket...  Tapasztald meg. Előfordul, hogy fejjel belé esel.

Úszás. Úszás, mi segíthet. De Te döntesz, hogy fel-e, avagy le.

Víz. Van víz. Ne feledd: ahol víz van, van Élet. Lennie kell. Mondok valamit. Ha kiúszol, merj a markocskáddal a vízből, és ültess, locsolj.! Nem mondom, hogy én mindig így csináltam, mert Neked nem hazudnék, akkor sem, ha magamnak igen. De írtam az előbb, hogy kívülállóként könnyebb. Benne állok, de Neked "tanácsolok". Szóval érted.

Nos...maradjunk most ennyiben.

Ha van a Nincs

Nagyon rég, hogy bármit is írtam volna. Ma van valami. Jelen van a Nincs. Nem tegnap óta, de tegnap nagyon megtört.
Ma nem érdekel a hajam, a szemem, a szemöldököm. Ittam egy pohár vizet, felöltöztem. Nem sietek...ma nem.
Van még 10 percem. Időmilliomos vagyok. Te is az vagy.

NEM. EZ NEM AZ A PILLANAT. NEM VAGYOK AZ.

Bár hamarosan egy csodás helyre kerülök. Percek kérdése. Ott vannak a még Tiszták, és azok, akik rácsodálkoznak a még Tisztákra. Jelenjen meg ez utálat vagy valós csodálat formájában.

Én szeretnék a még Tiszták őrzője lenni.
Látni a szemükkel, Beavatott lenni. Tudod...

Vagy lesz folytatás, vagy nem.