Nadin ma hideg reggelre ébredt, de nem fázott. Odakünn suhogott a szél, de nem volt szomorú. Szerelmese csókjai melengették, keltették. Boldog volt. Álmosan Kedvese karját tenyerével arca alá húzta, és elveszett szerelmében. Meleg volt. Hallotta az udvari zajokat, ahogy a hideg, fagyott földön szalad a játékos pulija, ahogy kokasok és tyúkjaik ékes szóval köszöntik a zord reggelt. Ám odabe' pattog a tűz a kandallóban, mert a dolgos kezű, gondoskodó Úr, már tett a parázs, de tűz életéért. Mr. Dî munkás ruhájában csókot lehelt Nadin ajakira, majd kicammogott az ajtóig, munkába indult. A lány sóhajtozva vizet melegített, megmosakodott, felöltözött. Kiment megetetni az állatokat. Éppen a kakast hesegeti odébb rongyos csizmájával, mikor valami az eszébe ötlik. Egy régi emlék, egy érzés. Az etetést innentől, mint gép végezte, nem mint máskor, a tyukokhoz, csibékhez beszélve. Magában beszélt. Valakihez.
-Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken, legyen az hideg vagy meleg, újraélednek a már eltemetett álmok, vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok kedvenc meséinkben, regéinkben, és a
Nap új arca is az erdőszéli patakok vízmosásaiban. De ma reggel reménytelen és szomorú vagyok, vagyis az lettem e pillanatban, s lám, te is csak szavak nélkül, mint eddig is már lassan 2 esztendeje, kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos fehérségű örök ismeretlenség, folyton folyvást elkülönít bennünket egymástól, talán néhol magunktól, de másoktól biztosan, határozottan. Közös múltunk immár, szétszóródott, haldokló gyöngyszemek az időben... Időben és térben...
Mi ez? Szavak, üzenet Neked. Nem tudom lehet-e gondolatom igaz, hogy ezek a sorok is, mint a többi már, csak gyöngyök a disznó elé. Mondd hát te! Mondd meg nekem! Valamikor vártam, tettem. Etettél, s etettem. Szavaid etettek engem, jelenlétem boldoggá tett téged. Igen. Én hittem, te pedig ettél, ittál, más hálójába bújtál. Nyújtottam a kezem, benne víz, mi életet ad, de te ellökted, földre hullt a víz, így nekem sem maradt. Aztán láttam, hogy a hely, ahová a nekednnyújtott víz ömlött, rózsát fakasztott. Sárgát, pirosat, szineset, igazit, csillogót. Ez jutott a rózsának a vizemből. Te pedig ittad a másét. Más szavait, de végül a hálóban csak lógtál, tudva, hogy ez ennyi. Szép a kilátás, sokáig vakon bámultad a ragyogó napot, amit sosem takart felhő, mert felette húzódott a háló, odalenn meg éppen a felhők közt kukucskáltál a völgyre, erdőkre, tengerekre, de sosem láthatod közelről, sosem mászhatod meg a hegyeket, nem ihatsz a patak vizéből, tested nem locsolhatod a hajnali harmatcseppekkel. Ennyi. Lógsz a hálóban biztonságban. Ott eső rád nem hull. Biztonságban vagy. A tested. Más pókoktól igen, de aki a hálóba szőtt... Nos, tőle kell a legjobban félj. Tudom, tudtam, hogy érzed, de féltél, hogy ha kivágod a hálót, sose többé a pókod, más eledel után néz, és meg is ütöd magad. Talán vérzel is. Csontod törik.
Azzal nem számoltál, hogy odalenn éltető víz, gyógyfüvek, virágok illata, fák gyümölcsei, mik éretted léteznek. Ragyogó, ropogó hó télen, mert nem csak napfény és világ a Világ. Arra nem gondoltál, hogy odalenn a valódi Élet. Fészkelő madarak, daloló madarak, hulló falevelek, eső, darazsak. Nem tudtad. Nem tudhattad, te buta kisfiú. Te esetlen, gyáva kukac. Van ezzel így más is. Én is, de nézd ott őt. Sokszor ő is fél. Normális amit tettél, de most egy dolog van itt: tél. Nem a szívemben, talán a tiedben. Nem a szívedben, csak a levegőben. Amit szívsz. Bele a testedbe. De érzés, lehet nyár, ősz, hideg, meleg, élet vagy halál...!! Csak bele a lelkedbe. Azt pakold teli! Azt éltesd, etesd! Legyen miből válogatni. Engedd! Engedj, hagy vigyen, hagy egyen, éljen, éltessen!!! -majd hirtelen meglátta, hogy üres a vasvödör.
Oh, csend van. Határozottan csend van. A tyukok csipegetnek, a kakasok kapirgálnak. A puli a pokrócon heverészik. Nadin arcát pirosra fújta a szél. Fázik. A tyukokra nézett.
-Sajnos ti eszitek a kukoricánk, mi eszünk tikteket. Én etetlek, majd te etetsz. Ez ilyen... Végül ki hamarabb, ki később, a sorrend nem lényeg, de vége.
