Hosszú idő telt el, de itt vagyok. Nagyon rég óta és sokszor gondoltam rá, hogy elkezdem elmondani, de végülis nem volt időm, nem volt kedvem, nem volt energiám... Nagyon felnőtt vagyok, igen, az ám. Élem a mindennapokat, dolgozok, jövök-megyek. Mosolygok, boldog vagyok, aktív résztvevője vagyok mindennek, ami körülöttem zajlik. Felfogom a történéseket, jól kezelem, megvagyok, meg van a helyem is. Azt csinálom, amit kell. Boldog a párkapcsolatom, vannak barátaim, sportolok, kellemes a szociális életem is. Vannak céljaim, jó úton haladok.
Aha, na persze...
Most elfogytam egy kicsit. Ülök a nappaliban, a melós ing, kisírt szemek, koszos szemüveg, fagyos kezek, remegő mellkas... A pillanat, amikor valamit mondani akarok, de nem tudok, csak arra vágyom, hogy valaki lássa végre a lelkem, anélkül, hogy szavak hagynák el az ajkaimat. Nincs, zavar van, szél, kicsit hideg, csíp. Nem a kényelem, nem a meleg, a langyos szellő. A félelem, a bűntudat, a remegő mellkas fájdalma, ami a lapockámig fáj. "Mi a baj?" Mondjam el? "Haragszol? Ne hisztizzél! Ne add fel, fiatal vagy! Jajj, ugyan!" Mindet hallom. Mindet hallom... Azért, mert reggel felkelek, ember vagyok. Embernek születtem. Én nem akartam. Ezt kaptam. Én is meg Te is. Isten azt mondta, annak kell lenned, kész! Ebből kellene kihozni a legjobbat, hiszen mind a terv részei vagyunk. Ez egy a sokból. Ha ez nem válik be, jön a következő, de nem fogod tudni... Szóval ezért reggel te is felkelsz, sóhajtasz, kimész pisilni, megmosod az arcod, sóhajtasz, felöltözöl, sóhajtasz, eszel vagy nem, de sóhajtasz, bezárod az ajtót, sóhajtasz. Elindulsz, nézelődsz, mindenki megy valahová, mindenki tart valahová. Nem biztos, hogy tudják miért, hova... de mennek, mész Te is. Beérsz, sóhajtasz, mosolyogsz. "Jó reggelt!" Igyekszel azt tenni, ami a dolgod, amit várnak, ami miatt nem kérdeznek, ami miatt hiszik, hogy jó lehet ez a reggel vagy ez a nap. Teszed a dolgod, közben megannyi gondolat a fejedben. "Miért vagyok itt? Milyen izű az avokádó? Vajon a 4. emeleti ablakból számottevően kisebb a sérülés, amit szenvedhet valaki, mint az 5. emeletről? Melyik is az a növény.....? Oh melyik is...? Hol hagytam a sapkám? Miért ilyen formájú a körömágyam? Vajon az egyetlen embert, akit kedvelek, szeretek, vajon mikor űzöm el magam mellől? "
Megkérdezik: "Minden rendben?" - Két dolgot tehetsz. Azt feleled, persze. Ez hazugság. Ezzel omlasz le apró kockánként, fogysz el, fáj a szíved, mintha égve porlana semmivé... A szörnyű kő a lekedet nyomja, hiszen fel kell adnod magadból egy darabot megint. Csendben, hazudva őrlődsz tovább. Ami nagyon nehéz.
VAGY! A folytonos felismerés: információszerzés, véleményalkotás, nem empátia.
Igen, ez történik majd. Tudod. Ennek ellenére mégis van, hogy hiszed, elmondhatod, kimondhatod, nyitott fülekre találhatsz. Azért, mert ember vagy. Ez biológia, ez remény. Magadnak csinálod, de nem haragszom Rád. Tudom, hogy csak könnyebb szeretnél lenni, lepakolni egy kicsit a mázsányi köveket... Aztán majd fáj. Tudod is, hogy miért, akkor is, ha nem részletezem. Mindig mindenben csalódsz. Kár szépíteni. És ez nem az elvárások miatt van, hanem mert mind ilyenek vagyunk. Nem azt adjuk a másiknak, amit érdemel, ami nekünk is jól esne, hanem játszunk, uralkodik rajtunk a gonoszság, az irigység. Hiszen mikor esne jól Neked, ha arról pletykálnék, mekkora ribanc vagy? Mikor esne jól, ha egyáltalán bármi negatív dolgot mondanék rólad másoknak vigyorogva? Tudod milyen az, ha már miattad gyomorideggel kel fel az ember? Mikor lennél boldog, ha kimosolyognálak a szemed láttára, ha csámcsognék a lelked fájdalmán, ami nehéz a szívednek? Tetszene, ha féltékenységből, hiúságból pokollá tenném az amúgy is romokban heverő életed? Aztán mosolyogva kérdezném meg: "Mi baj van, Cicukám?" Utólag pedig... Szóval visszacsinálni nem lehet. Reménykedünk, hogy egy süti, egy bocsánatkérés a facebookon, egy banán, majd helyre hozza, de el kell mondanom: Nem!! Nem hozza helyre. Mert én megbocsátok, de nem a Te nyugalmad miatt. Udvarias igen, kedves nem leszek. Nem leszek, mert bántasz engem, kiölöd belőlem, hogy esélyed legyen másra, mint a belémszorult tisztelet. Az se érted van...
Előlről nem, de újra kezdeni lehet. Lehet, hogy nem ott, nem azokkal az emberekkel, de lehet. Neked is, nekem is. Kapcsolj!
Persze, amikor végtelenül fáj, ez nem jut eszedbe. Lávacseppekként gurulnak le a könnyeid az arcodon, szorít a mellkasod. Azt akarod, halj bele ebbe a fájdalomba, és ne gyötörjön többé. Egy pillanatra eszedbe jutnak a régi vágyaid, a baba, a motorverseny, a szenvedélyes szerelem a a sofőrülésben, a Hóember és a gombjai, a pizzáscsiga, az anyajegy a szerelmed jobb szeme alatt, a finom kis húsa, a drifttaxi, a túrórudi, Thor, a vízcseppes levelek a fólia mellett, a törpikés zsepi, a gödröcske egy mosolygó pofin, egy ásónyom, az elaludt kis haja Szíved Gyöngyének, a Tesód összenézős feje, Anyukád munkától teérted ráncos keze, Édesapád ezüstös haja... Ekkor mégjobban fáj a szíved, sajog, szétrobban. Üzenni akarsz mindenkinek, aki a szívedben él. Elmondani, hogy hálás vagy az összes letörölt könnycseppért, a fájdalomcsillapítókért, a lopva megevett fél palacsintáért, a Rám-szakadék illatáért, a VFR hangjáért, a varázsplédért, a jogosítványodért, köszönni akarod a sok teát, amikor sírtál, a tésztát, a kedvenc könyvedet, a Karácsonyfa illatát... Tudom.
Gondolsz arra is, hogy a főnök, mosolygva teszi, amit Neked tilt, hogy a Spotify csak 5 zenét enged ellapozni, ha nincs prémium előfizetésed. Eszedbe jut, hogy nem válaszolt a kérdéseidre, hogy csak nézett a szemedbe, amitől gyenge voltál és zavarodott, láttad, hogy ő is. Piszkálja az elmédet, hogy aki törődik Veled, miért teszi? Mit szeret benned? Miért nyitja ki a kocsiajtót, miért érdemled azt az "sz" hangot, miért mosolyog rád, ha kisírtad a szemed..? Foglalkoztat a kérdés, jól cselekszel-e, hiányzol-e valakinek, hiszen most csak... Az árnyékod van itt, a tested. Szorongatja a szívedet a tudat, hogy elveszítheted Őt. Azt sem tudod, miben kapaszkodj. A jövő fényes reményébe? A múltba, ami boldog volt, s talán megjavul, boldog lesz a jelen is? Nem tudod. Érzed, hatalmas az Univerzum, hatalmas az űr, megannyi csillag, megannyi szín, megannyi sötség. Most minden van, csak tisztaság és csend nincs. Átláthatóság, biztonság, melegség - NINCS.
Tudom, hogy gyenge vagy. A hatalmas szíved az oka, amiről Te nem így gondolkozol. Szerinted nem érdemled meg ezeket a kellemes emlékeket, szenvedni akarsz, de nem akarsz, szeretnél odaadni minden jót a szeretteidnek. Odaadni minden lehetséges jót nekik, aztán csendben köddé válni, hogy senkinek ne kelljen magyarázkodnod, ne kelljen többé titkolóznod, mire vágyik a szíved, ne kelljen hazug mosolyt erőltetned magadra... Tudom, mit érzel. És ez nem 2 mondat, hanem fájdalmas hetek, hónapok. Érzelmi hullámvasúton, jegyed csak Neked van, száguldozol, majd' kiesve, lóg a beled, jobbra csapódsz, aztán balra. Igen, tudom.
Egyik pillanatban szeretnéd, hogy legyen támaszod, a másikban elakarsz űzni mindenkit, aki egy kicsit is foglalkozik veled. Nem akarod bántani, fájdalmat okozni neki. Megőrülsz, biztos vagy benne. Van, hogy az elme annyi sérülést szenved, hogy az őrület határára kerül. Van, hogy a valóság nem más, mint puszta fájdalom. Hogy megszűnjön a fájdalom, az elme hátat fordít a valóságnak... Ekkor csukod be az ajtókat, nyitott szemmel álmodozol, nem nézel szét a zebrán, nem teszel mosógélt a mosómasinába, csak elindítod... Hagy forogjon. Ekkor jelenik meg a rutin. Veszélyes, nagyon veszélyes, de kimerült vagy, és a szervezeted igyekszik valamikor pihenni. Aludni nem tudsz, így ez jut neki. A sok kávé, a sírás, bambulás. Egyáltalán nem vagy aktív résztvevője az életednek. Ugye Te is tudod? Pedig fáj, Te szereted, Te akarod... Igen, tudom.
Valaki szerint " Azért vérzel, hogy tudd: élsz!" - engem sem nyugtat most a dolog, ne izgulj! De ez vigasz. Tudom. Azoktól, akik szeretnek, akik jót akarnak neked.
Meg kell tudni különböztetni a küzdelem miatt érzett fájdalmat attól az érzéstől, amikor a testem azt kéri, álljak meg, mert különben még súlyosabb következményekkel kell számolnia. Az a gond, hogy az ilyen pillanatokban teret nyer a fájdalom, és a gondolatok egy másik síkra helyezkednek, hogy elterelődjenek. Egy olyan helyre, ahol nincsenek színek, ahol minden fekete és fehér, élet vagy halál... Ahol sivárság van, és beletörődés. Ahol már a hullámvasút sincs. Egy holtág, ahol kidöglenek a halak, felfordul a melegtől a víz, élvezhetetlen, mocsaras, büdös... A gödör, amit Te ástál magadnak. Energiát fektettél bele, vizet is hordtál bele, ami végül feltört magától. Halakat telepítettél bele, amik gyarapodtak. Tél, tavasz, eljött a nyár, reménykedtél, majd melengeted benne a tested, vendégeket hívsz, megosztod az örömöd. Levetkőztél, feküdtél a parton pőrén, várva a tökéletes pillanatra, amikor végre ugorhatsz... És nézd, mi lett belőle. A halak holtan a víz tetején, a víz zöld, messziről bűzlik. Takargatod a meztelen tested, szorítod magad. Fáj.
Végül belesétálsz, elmerülsz. A kövek a szíveden nyomnak le. Semmi baj. Végre csend van...
A gödörben, amit Te ástál magadnak.
