Wednesday 25 February 2015

Február 25 -sok van még

Most sok minden van, ami foglalkoztat. Többek között újabb bonyodalmak a munkahelyemen. A változás szele van jelen, de közben csepereg az eső, ami normalis esetben csodálok, élvezek, de most éppen belecsapja a szél a szemembe... Szóval most inkább erről ennyit.

Aztán fura dolog történik velem barátság terén is. Az igaz barátok, mint a gyémántok, értékesek és egyben ritkák, míg a kamu haver olyan, mint a hulló falevél ősszel - bárhol, bármerre találsz.
De rengeteg módon tudok beszélni róluk.. Sok minden van bennem megint. Nem érzem a ragyogást. Újra csak azon gondolkozom, miért kell hazudni? Miért kell álszenteskedni és képmutatónak lenni? Kamu haj, kamu szemöldök, kamu ajkak, hazug szavak, kamu barátok... Ahogy a fecskék nyáron velünk vannak, a hidegtől űzve viszont eltávoznak, ugyanúgy velünk vannak a hamis barátok életünk derűs szakában, de mihelyt észreveszik szerencsénk telét, valamennyien elrepülnek. Igaze? Persze van az a fajta hazug barát is, aki veled van a bajban. Ami persze annyit tesz, hogy azon élvezkedik, neked mennyire szar. Ja... Van ilyen. Tapasztalat. Persze nem vagyok én mindent tudó...de történt velem ez-az. Tudom milyen a kamuk áldozatául esni.
A hamis barátok olyanok, mint az árnyékunk: miközben sétálunk a napsütésben, szorosan velünk tartanak, de azonnal elhagynak, amikor árnyékba érünk. Ilyen is van. Mintha égetné őket a sötétség... Nem tudom, hogy mennyire érted. Valójában azt mondom, hogy nincs is szükségem barátokra, közben vágyom rá. Aztán, ha valaki közelebb kerül, akkor megen csókolom, arconcsap. Valami mindig.
A legjobb barátom jelenleg egy olyan ember, akit csodálok, hogy ennyi minden ellenére is velem van. A kisElefántom, a KisMajmom. Mikor mi :D vicces. Ő az, akitől aztán eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy becsapna, nem bízhatok benne. Tudod milyen érzés az ilyen? Húú...egyedül azt nem szoktam neki elhinni, ha arról beszél, hogy nem is vagyok dagi, és hogy szép vagyok. De persze ez megint más lapra tehető dolog, mert közel sem az ő hibája.
SZERETEM.
Igazán szeretem. A szívemből. Tudod....az van, hogy volt szerelmem cset ablakban is. Azzal kezdődött, és úgy is végződött. Szomorú. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rabolt el belőlem egy darabot, de veszem vissza. Germán ország ide vagy oda. Egyre többet szereztem vissza magamból másoktól. Isten sokat segít...hogy mindig van kihez szóljak, de tudom, hogy végtelen hatalma mögött valójában nem követőkre vágyik, hanem emberekre, kik képesek a nyomdokaiba lépni. Tetszik érteni? Ne kövezz meg ezért, de lényegében nem lenne fájdalmasabb, mint a pofonok, a csalódások, amik a napjaimat színezik, ha tapasztalok másokról.

Milyen felemás érzések közt élünk. Én is, és biztos vagyok benne, hogy te is. Micsoda dolgok, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való. Érdekesen hangzik ez. De mi is az a képzelt dicsőség vagy a szégyen? Amikor írom, már érzem is. Akár magamra, akár egy konkrét személyre gondolva.
Milyen megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél. Pontosabb. Igaz? Hiszen akár egy baba vagy a párod szemébe nézel, kellene lásd a lelkét. Egyesek elfelejtik ezt a varázst, mi csak úgy adatik nekünk. Mások pedig galádul használják ellenünk.
És milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását. Legyen az akár gazdaság, politika, szociális szempont, bármi. Elég hiradót nézni, és máris azt hisszük, hogy látunk is... Nem ám. No, de erről ismét egy külön kisregényt lehetne írni.

Egyébként a KisMajom éppen különórán van, azért ültem ide blogolni. Máskülönben Vele beszélgetnék. Igen, mással nemigen. Gombócka ugyanis mondhatni elhagyott. Sajnos eltávolodtunk. Hiányzik ugyan a barátsága, de hiszem, hogy az eltelt napok nem véletlenek. Mindenesetre üzennék valamit, ha olvasol: hiányzol, Papi és szeretlek.

Szóval esik az eső. Nyitva az ablak. Hallom. Van is egy József Attila versem. Csodás.
József Attila:

ESIK
Állok, lábamnál tócsa nő
a pocsolyához - az a dolga.
Bevont farokkal bú elő
az eb, hogy lábam megszagolja.
Kövér az ég, az üdv a gondja,
pislog, dagad a püspök dombja,
fütyülnék s számra pára jő -
hát megfontoltan, mint a dudva,
gőzölgök szépen, komolykodva,
révedek én is, révedő.
Fütyültem könnyedébb koromba...
Esik, hogy nőjön sár meg bodza,
csak egy hűvösen heverő
répa, egy jámbor meszelő
meg én hallgatjuk gondolkodva.
Lassudad, országos eső
hulló hajamat panaszolja.
Dörmögő vagyok, dörmögő.
Meg ballagó, hisz evező
nem kell soha az országútra!
És dünnyög, motyog a cipő,
hogy csizmának is elég volna.
Feszeng a tök, búsong a boglya,
esik a mezítlábasokra,
a munkátalan munkásokra,
esik a remegő toronyra,
a lágy talajra, tulajdonra,
gödörlakó kubikusokra,
párnás, polgári lakásokra,
esik, esik, hisz az a dolga.
Lassudad, országos eső,
nehézkedve és panaszkodva.

Valamikor rengeteg versem olvastam, sőt volt hogy írtam is. Nem tudom hol vannak. Lényegtelen is igazából. Akkor segítettek, nyilván most mást írnék, és talán emlékeket hoznának nekem, amihez erőm, se kedvem nincsen.

Nézem az időt.
Nézem és nézem.
Majd egy óra még,
mire jön a Kedvességem.

Persze nem hozzám,
Csak ide a telefonhoz, amihez ide tartom az orcám.
Orcám, fülem,
S a kezem, mi beleremeg,
Ha hosszas órák után
Újra hallom végre az édes hangját.

Hiányzik.
Minden egyes percben az orcám könnytől ázik.
Ázik, s lelkem irdatlanul fázik.

Ekkor jön Ő,
Teste, lelke melengető.
Betakar vele,
Mindegy, hogy lelke az vagy teste,
A lényeg az, hogy a könnyeimet elfödte.

(Rímel, jött, írtam)

No comments:

Post a Comment