Sziasztok!
Nagyon régen voltam itt. Sokat járt a fejemben, hogy a gondolatoknak itt lenne a helye, de aztán voltam olyan lusta, hogy nem értem el idáig. Azt hittem, hogy letudom csendben. Aztán teltek a napok, voltam nagyon jól, nagyon sokszor.
Július 21-23 Kunmadarason voltunk a 24 órás veterán motorversenyen. Volt adrenalin, sírás, alkalmazkodás, nevetés, együttműködés, főzés, megértés, aggodalom. Sátorban aludtunk, de nem aludtunk, fáztam, de legtöbbször izzadt a bajszom is. Volt minden. Láttam mások érzéseit is, ami természetesen hatással volt rám. A jó is, a kevésbé kellemes is. Ott volt a testvérem, a szerelmem, ott voltam én is. Láttam, és éreztem, ahogy a Szerelmem boldog, ahogy izgul, ahogy ragyog a lelke és izzad egyszerre a következő másfél órától a motoron. Éreztem Őt. Mennyei, semmihez nem hasonlítható érzés. Néztem, ahogy a Testvérem próbál beilleszkedni, megfelelni, de láttam azt is, ahogy ezeken túl önmagát adva, elfelejtkezve a megfelelésről, nyugodtan átadta tudását, felajánlotta segítségét. Végignéztem, ahogy felborult egy sátor, amiben már időnk és energiánk volt, éreztem, ahogy fejbever, láttam, ahogy mást is megüt, szemem elé tárult a látvány, hogy a mellettünk lévő 2 sátrat a mi energiánk és a szél összetörte. Darabokra. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, ahogy annak a csapatnak a tagjai reagáltak erre. Mindahányan másképp. Mindannyian.
Az egyik felajánlotta segítségét és tudását, hogy segít nekünk a mienket jobbá tenni, volt aki dühös volt, és azonnal fizettetni akart minket. Akadt olyan is, akit nem érdekelt, mert tudta, hogy az csak egy sátor, és mi ott vagyunk segíteni felállítani a másikat... Láttam, ahogy a csapatkapitányunk kellemetlenül érzi magát emiatt, éreztem, hogy izgulok, ahogy fáradt vagyok, hogy meleg van, hogy mások is ezt érzik körülöttem. ÉREZTEM.
Ugrok egy nagyot. Elkezdődött a felkészülés, szabad edzés. Mindenki izgult. Ki magáért, ki a másikért, ki mindenkiért. Mentek. Körbe, körbe, körbe. Sebesen. Láttam, hallottam. kanyarok, egyenes, gyorsulás, fék, térd ki balra, megint balra, gáz. Tudd, hogy ez fontos neki, büszke vagy, támogatod, mosolyogsz, integetsz, elmondod másoknak mennyit fejlődött, mennyit ment most. Oldalt drukk, hurrogás, izgalom, verejték. Verejték a sisak alatt, verejték a napernyő alatt. Kinek ezért, kinek azért... Jön a szeretted, telefon a kezedben. "Hú, legjobb köre!", "Huh, kicsit lassabb most." Közben pedig azon imádkozol, mormolod az igét, ne essen el, ne legyen gumi reszelék, ne hevüljön fel nagyon a gumi, ne szoruljon meg.
Nő a kő. Gyarapodik. Ott van az öledben.
Büszke vagy, és hajrázol. Eljött az este, leragad a szemed. Megy az egyik, megy a másik. Ülve gondolsz rájuk, lesed a köridőt, várod be a boxba. Kíváncsi vagy a fejleményekre. Adódik egy probléma. Csatt! Nő a kő, nehezebb. Mások szemöldöke is ráncosabb, mások sóhaja is súlyosabb. Mosoly, porszem, kavicska, kő... Adódik bele a tiedbe is. Eljött a pillanat, hogy felmegy a megnehezedett kő után mégegyszer a Szerelmed. Cipeled oda a lelátóra, viszed a plédet is, de nem melegít. Viszed az vizet, de szomjat nem csillapít, azt semmiképp, hogy mikor öleled megint épségben. Közben örülsz a legjobb köridőnek, nyugtalan, izgatott vagy. A kő ott puccoskodik már a szíveden. Ujjongsz, hogy az esti legjobbat Ő mente. Kezdesz megnyugodni. Már csak 45 perc van hátra. Aztán csörög a telefonod. Ő az. Remélem te sem hitted, hogy azért hív, mert fagyi kell neki. Remeg a hangja, azt mondja nem hall, de elesett, hívjak segítséget. Szaladtam, mentem... Hívtam. Mentek, levegőért kapkodva szaladtam én is, mint ahogy négy másik aggódó ember is. Nem lett könnyebb a kő. Cipeltem, nehéz volt, de megláttam Őt, állt. Mosolygott, de láttam a fájdalmat. Elmorzsolódott az a kegyetlen kő, de az ölembe hullt.
Aztán visszaérve a boxba, azt mondta, nem megy ma már többet. Akkor lesöpörtem a kődarabokat a földre, megcsókoltam, levetkőztettem, megtöröltem a homlokát, ültem ott vele egy kicsit, majd egy füldugóval elmentem aludni...A többi motor zúgott, ültek rajta, de a Szívem ott volt mellettem. A motorok mentek, de különben csend volt...
No comments:
Post a Comment