Az Élet Fája

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Fa egy aprócska faluban, de annál nagyobb világban. Oda született, oda telepítették.
Apró kis gallyacska volt, kis törékeny, zsenge Fácska, mikor elültették. Nagy reményekkel és buzgón ásták neki a gödröt, amit izzadva, de bízva, gondosan formáltak. Igyekezték kellően mélyre ásni, elegendő vizet adni neki. Azonban a Férfi és a Nő nem tudtak mit tenni a viharok ellen, a szomszéd kutyája is nap, mint nap kiásogatta a Fácskát, mikor a Férfi és a Nő dolgoztak. Ők minden egyes alkalommal visszatemették, de a kutyának ez semmi nem volt. Egy napon megelégelték, és kerítést ástak le a Fácska köré. A Fát attól fogva az udvarba látogató gyerekek tépkedték, és a viharok szabdalták leveleit, zsenge ágait. Aggódtak mind a ketten, hogy a Fa vajon megmarad-e. Nem volt egyszerű sorsa odakinn. Sokszor a Szél olyan erővel táncoltatta, hogy már-már térdre kényszerítve hajolt földig a zsenge Fácska. Máskor kacérkodott vele, simogatta, kellő gyengédséggel tekergette derekát, majd végig nézette vele, ahogy Bokrok, Virágok, más Fák, földre ejtett Zacskók, földre hullt Levelek fejét is elcsavarja. Kegyetlen éveken ment keresztül, kegyetlen emberekkel, kegyetlen történésekkel találkozott, érezte a Természet gyönyörű kegyetlenségét is.

Az idő múltával már nem locsolták, locsolta az eső, gyomlálgatták a tövét, vizsgálgatták leveleit. A Fa már nem Fácska volt. A törzse egyre erősödött, lombkoronája terebélyesedett. Leveleit már nem érték el a gyerekek, hogy letéphessék, a kutya sem kapargatta már. A Pár boldog volt, mosolyogva, egymást átkarolva nézték az egyetlen Fát az udvarukban. A Fa már árnyékot vetett nekik. Melegebb napokon alája feküdtek, egymásnak dűltek, és nagyot sóhajtva merengtek. Sokszor a gyerekeiket várták ott ebéddel, máskor a szomszédoknak adtak limonádét, barátokkal söröztek.
Igen, a Fa megszolgálta a beléje fektetett energiát, és adva adta mindazt, ami tőle telt.
Madarak fészket építettek rá, nem egy család, több. A fiókák kirepültek onnan a fészekből. Az összes család fiókája.

A Pár egyre idősödött, már az unokákat fogadták hűs limonádéval és sütivel a Fa alatt. A Fa törzse még vastagabb lett, kérge szürkés. Találni volt rajta néhány vihar szaggatta száraz ágat. Le kellett vágni azokat. A levágott gallyakat eltették a fásba, majd ősszel a leveleit gereblyézték. Mind a 3

generáció. Együtt. Kupacba gyűjtötték. Az unokák bele-bele ugrottak, nagyokat hahotáztak, míg szüleik összebújva rájuk mosolyogtak és turbékoltak. Eközben a Fácska és Szülők szülei, az unokák Nagyszülei könnyeket morzsoltak, elővették kendőiket, és megtörölték nedves, ráncos orrukat. Isten tudja, hogy öröm- vagy bánatkönnyek voltak-e azok...

Mint ahogy én sem tudom, hogy az én könnyeim mit szolgálnak jelen pillanatban. Hangulatom nem sorolható sem a boldog, sem a boldogtalan kategóriába. Bár, ha nem boldog, akkor boldogtalan kellene, hogy legyek. Nyelvtan...de a lényeg nem ez. Túl kell látni a dolgokon, igaz?

Az a Fa... Újra és újra ágakat kellett róla levágni, hiszen némely már levéltől fosztott ága nem bírta a havat sem. A levágott ágak tűzbe kerültek, meleget adtak a Családnak. A kéményből füst szállott fel. Fel a magosba, egyenest fel az Égbe. Rettenetesen hideg tél volt.

Megfagyott, minden megfagyott... Az utak járhatatlanok voltak, a Család pedig nem tudott sem élelemért, sem tüzifáért hova fordulni. A faggyal dacoltak. Gyermekek voltak a házban, így nem volt más választásuk, ki kellett vágni a Fát. A két Idős megkérte Gyermekeit, hogy legyenek szívesek kivágni, majd behozni.

Kivágták.

Ketten együtt neki álltak, és kivágták. Közben hóvihar volt, de ők csak fűrészelték a Fa törzsét. Nem hagyták ott, hiszen tudták, hogy Szüleik és Gyermekeik odabenn a házban vacognak. Minden erejüket összeszedve fűrészeltek. Már véresre fújta a szél a kezüket. Bőrük száraz... Nedvesség csupán izzadtság a kabátjaik alatt és hó az arcukon. Ajkaik cserepesek, ökölbe szorított kezeik a fűrészen pedig egyre csak fáznak és véreznek.
Majd egy már reménytelennek hitt pillanatban hatalmas reccsenés hallik, a Gyerekek is az ablakra tapadtak, kidőlt a Fa. Hatalmas törzsével a földre hullt, a hóba csapódott. Éppen csak gyökerei kapaszkodtak felfoghatatlan erővel, de a fűrész életét vette a Fának... Eldőlt. Meghalt.
Elkezdték sebesen gallyait, ágait fűrészelni, és rohantak be a házba. Megpakolták a kályhát, kellemesen melegedett a ház.
A Gyerekek a kályha köré ültek melegedni, míg a Nagyszülők az ablakban ücsörögtek, nézték a hóesést, és a hóesésen túl a Fát, melyet még az Ő maguknak is zsenge korukban ültettek. Vége. Ennyi volt. Eltöprengtek, hogy ennyi volna-e az Élet, mennyi is ez az ennyi, milyen volt az ennyi.

Majd az unokáikra néztek és a tűzre. Összemosolyogtak. Elővették kendőiket és megtörölték belé ráncos orrukat, ráncos arcukat. Majd ennyi heves érzelem közepette, éhség, reménytelenség, nincstelenség, de közben boldogság, hogy szeretteivel lehet, a szívéhez kapott a Nagymama. Látni vélte, ahogy elültették a Fát, beköltöztek oda,  szeretkezett férjével a Fa alatt, megszülettek Gyermekei, limonádéztak a Fa alatt, játszottak a Fa alatt, a Gyermekei sátraztak a Fa alatt, megöregedtek, Gyermekei felnőttek, unokái születtek, limonádéztak a Fa alatt, az unokái sátraztak a Fa alatt......Érted?

Szerelme, Gyermekei, unokái eközben rohantak hozzá, segíteni próbáltak. A néni megnyugodott, mosolygott, izmai nem voltak görcsben, mellkasa nem szorított már.

Mosolyogva, megnyugodva ment el. Minőségi időt töltve Élete párjával, Családjával. Élete nem volt hasztalan. Hasznosabb, mint megannyi más dolog. Ez volt Ő. Ugye érted?

Eggyé lett a Természettel, összefonódott Vele.

Sírjára virágot, melléje Fát ültettek az unokái. Locsolgatták, gondozták. Idővel a Nagypapát mellé ölelték, és már együtt gondozták az Élet Fáját. Onnan lentről vagy Föntről. Ahogy tetszik... Csak mondom.