Magánbeszéd

          Az életet szerettem.
Azt, ami lüktet, azt, ami vágtat a vér rohamán. És sziveket gyüjtöttem. Elhanyatló, kedves főket, jó aggok kékerű, áldott kezét, kisgyermekek csodás, seprős-pillájú, büvös szemeit. Könnyeket az anya után, könnyeket a félelemtől, könnyeket a betegségtől. Gyűjtöttem mosolyokat szeretetből, örömből, meglepetésből, csiklandozásból. Gyűjtöttem. Mit szólsz? Gyűjtöttem szavakat és álmokat. Hallottam első szavakat, láttam első lépéseket. Mit gondolsz? Kaptam ölelést, kézfogást, vállveregetést. Mostan természetesen kiabálok, izgága dühvel csapkodom üreskezem. Jaj, jaj én eszelős gyüjtő, felsült, rossz ember, nagyralátó fajankó, mit műveltem? Gyüjtöttem volna inkább szivtelen, durva követ, goromba vasércet halomra rakva, mind-mind itt maradna vigyázva elfogyó életem hideg vigyorral, mint zsugorit az arany. De megvesztem azért, ami elveszendő, imádtam én a legtöbbet, ami széthull, és romlandóbb, mint a málna, vagy a hal. Gyűjtöttem magamnak szerelmet, csókokat és érintéseket. Nem vetettem meg a szív hangját, a szót, hogy 'Szeretlek!', a könnyeket a saját szememben, mikor elment. Óh, én bolond!
 
         Így van ez. Bolondnak nevezem magam. Tudod mi ez? Nincs bennem kétely, mikor így nevezem magam. Tudom, hogy az vagyok. Mondhatod te is, bár az nem érdekel. Mondjuk miközben írom ezt, rengeteg dolog kavarog bennem. Folytatnám, amit elkezdtem, hogy mohó voltam és vagyok, de közben gondolok a Férfira, ki oly' közel áll hozzám. Épp az ő gondja nyomdogálja szívemet és lelkemet. Igyekszem olyan megoldásra bukkanni, amivel boldoggá tehetem. Segíteni szeretnék és akarok. De tudod mit? FOGOK IS. Itt vagyok neki. Itt akarok lenni. Azt is elmondom, hogy miért. Mert megérdemli. Nem sok jobb embert ismerek nála. Tudja mi a kedvenc színem, állatom és ételem. Nincs kedvenc ételem és minden színben van olyan árnyalat, amit szeretek, de ő ebből is ki tudja választani azt, ami az enyém, amit az enyémnek érezhetek. Tudja, mikor miért ragyog a szemem -vajon sírtam-e vagy csak örömkönnyek ezek? Éppen betegszem? Tudja. Néz engem, mert én is nézem. Aztán LÁTNI vélem a szemeiben, hogy LÁT engem és nem csak néz. Tudod milyen érzés ez? Az egyik legjobb, de egyben legfélelmetesebb is, hiszen nincs mit eltitkolnod előle. Nem tudod. De ugyan miért is akarod? Nem tudsz elrejteni előle, maximum részleteket. Tudni fogja, hoy boldog vagy, vagy éppen szomorú. Talán az okát nem. Ennyi. Érdekes dolog ez a törődés.  Érdekes ez az egész, ami velem történik. Néha magam sem tudom hol áll a fejem, de aztán rám néz Ő, és mintha visszahúzna ide... Na most, hogy ez jó-e vagy sem?!... Hogy idehoz... Ide a valóságba, de nem hagy meztelenül a csapkodó, hideg hullámoknak. Betakar, és megmutatja, hogy van még remény, van miért felkelni, és van mit tenni. Dolgom van itt, dolgunk van itt, mert nem kell ám mindent egyedül csinálnom. Vannak segéd kezek, melyeket alkalomadtán igénybe lehet venni. Eddig azt hittem, hogy ezt csak én tudom adni, de kapni lehetetlen. Ma viszont már azt is tudom szerencsére, hogy nincsen olyan, hogy 'lehetetlen'. Minden csupán türelem és kitartás kérdése. Na jó.. Ez ugye nem ilyen egyszerű, de a lényeget érted.

Nagyon hálás vagyok Neked, Horci. Köszönöm mindazt, ami vagy, amit kapok Tőled, és adhatok Neked. Már-már nem is akar folytatódni az, amivel kezdtem ezt az egészet.

Úgy hiszem, hogy akkor ez, mint első blogbejegyzés, ennyiben is marad. Majd jönnek újak és újabbak, mert megannyi gondolatom van, amiket nem tudom, hogy hova tegyek.

Köszönöm, hogy megírhattam.