Sűrű völgyek

Emlékeztek, hogy tegnapelőtt, nappal milyen jól voltam? Az egészen estig tartott. Este azonban megfordult velem a világ. Tegnap kellemes reggelem volt, és aztán megint élettel telinek éreztem magam órákig. Elszántnak és buzgónak. Szerettem az életet, és amit ad. Aztán este megint odalett az egész. Szavakat kerestem. Azon gondolkodtam, hogy vajon érdemes-e ezt valakivel is megosztani. Fárasszak-e ezzel bárkit is, ki értene meg. És arra jutottam, hogy fulladjak bele a saját gondolataimba. Erőt vettem magamon és mosolyogtam. Vacsoráztam, hallgattam, válaszoltam, megfürödtem, majd lefeküdtem és aludtam. Reggel pedig felkeltem és evett a fene. Nincsen mit szépíteni. Egyetlen örömöm, hogy szeretve keltem fel. Az, ami erőt ad, ami segít abban, hogy ne a végét tervezzem, hanem az utat. De ebben a helyzetben is vannak pillanatok, amikor egyszerűen képtelen vagyok folytatni, úgy érzem. Falnak ütlözik sok-sok gondolatmenetem. Falnak.. Nem vicc.
Bűntudatom van, hogy ezt érzem, mert sokan ártatlanul mennek el, váratlanul, én pedig nemhogy örülnék, játszom a nyomorultat. Mit képzelek én magamról? Nem tudom. Haragszom. Dühös vagyok. Vajon miféle segítségre van szükségem? Mit kellene tennem? Van szükségem segítségre? Jár az nekem?

Az egyik pillanatban a fellegekben járok,és úgy érzem, hogy megtudom váltani a világot, segíteni akarok, forrongok. Forr bennem a vér és tettre kész vagyok. Érzem, hogy erős vagyok. Aztán a másik pillanatban csak a fellegeket látom, ahogy közelednek, sűrűsödnek és a levegő lassan megfojt. Érted ezt? Én nem. Viszont az érzést ismerheted te is. Nem? Akkor nem. Örülök neki, nem kívánom senkinek.

Nincs meg az, ami már megvolt. Tudod? Eltűnt. Elveszett. Most pedig arra vágyom, többre is akár. Vágyom rá önzően, tennék érte, de nem megy. Próbálkozom, de mindig akad valami, ami visszahúz. Lehet, hogy csak kifogások? Who knows...
Nem vagyok egyedül, de magányosnak érzem magam, és tiszteletlennek azokkal szemben, akik szeretnek, mert itt vanak, és én mégis ezt írom. Szégyentelen vagyok. Aljas és hazug. No ez vagyok én most, ez vagyok én ilyenkor.

Nézek bele a tükörbe. Volt időszak, mikor ment a mosolygás benne, de már nem megy. Ez van. Mi tévő legyek? Majdnem "talán"-nal kezdtem a mondatom, de a "talán" az sunyi. Nem szeretem. Így hát csak annyi, hogy nem lelem a helyem ebben a világban. Fejben sem. Értesz?

One moment:
If I was not here tomorrow, would anybody care? If my time was up, I would wanna know that you were happy I was there. If I was not there tomorrow, would you lose sleep? What if I just pulled myself together? What if you have never loved me by this way? Would it matter at all?

Other moment:
So much to do and so much to say but what if one day too late? Today I'm gonna love my enemies, today I try to do it harder. Gonna make every moment longer 'coz tomorrow could be one day too late.

Szóval így van ez.

Legtöbbször a munkahelyen is azért van fülhallgató a fülemben, mert kevésbé akarom hallani a zajokat, a panaszt, az orrfújást, a csámcsogást, a köhögést. Nem akarom hallani. Nem.

Jönnek a kérdések, hogy vagyok. Nem akarok válaszolni. Úgysem ért meg engem. Ha pedig nem fejezhetem ki úgy magam, ahogy, akkor mi értelme a válasznak? Semmi. Mindig: jól vagyok. Megvagyok. Minden okés.
A nagy fityfenét...! Sokakat elszomorítani, másokat gazdagítani nem akarok azzal, ami bennem van. De mindegyis. Tartsam meg magamnak, de hova pakoljam már? Meg különben is, mi értelme ennek az egésznek?

Hazug, álszent világ...
A Természet. Na igen.. Hittem én, de már esőt is tudunk csinálni, elállítani. De jó... A szemednek sem hihetsz már. Akkor mi értelme? Mi ez az egész? Minden nap felmerül bennem hasonló formában ez a kérdés.

És annyit tudnék beszélni róla, kérdezni és sírni..........eltűnnek az élet építőkövei. Lassan a fizikai értékek, majd én is.........................